Kimondani is szörnyűség, milyen régen ismerjük egymást: ugyanannál a lapnál, egyszerre indult a pályánk 1987-ben. Ő rádiós lett, én maradtan firkász. Ő híres lett, s bárhogyan ágál ellene: sztár. Igazi, hamisítatlan televíziós személyiség, milliók kedvence. Talán az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a legtöbb, sztárnak nevezett lénytől, hogy az ő “sztársága” mögött elmélyült szakmai tudás, és rengeteg munkával megalkotott professzionizmus áll. És még valami: az, hogy valós vagy mesterséges botrányok, gonosz vagy annak láttatott pletykák nélkül is érdekes ember, mindennap, hétről hétre, hónapról hónapra és esztendőről esztendőre. Csendesen, már-már visszahúzódva él párjával, Tóth Judittal – aki maga is szakmabeli: a Bartók Rádió zenei együtteseinek koncertszervezője – és kisfiukkal, az ötéves Márton Bencével. (Lánya, a tizenhét éves Dorottya édesanyjával Debrecenben él.) Olyan szakma ez, amely révén gyakran találkozik az ember sztárokkal és “sztárokkal”, köztük olyanokkal is, akikhez ilyen-olyan okból régi kapcsolat fűz. És mindig üdítő olyannal beszélgetni közülük, aki a hosszú évek alatt mit sem változott, akit nem változtatott meg a siker; mintha csak tizenöt éve, egy belvárosi presszóban futottunk volna össze. Olyannal tehát, mint Pálffy István.
- Legutóbb jó három éve találkoztunk...
- Igen, az még a TV 2-s korszak volt.
- Így van. De azóta visszatértél a “királyi tévéhez”. Miért? Ez azért érdekes, mert annak idején éppen arról beszéltél, hogy szerinted öt-hat évenként váltanod kell – vajon most jött el az ideje a váltásnak?
- Szerintem nem pontosan emlékszel. Valóban azt mondtam, hogy egy televíziósnak öt-hat évente váltania kell, de emlékezetem szerint azt is hozzátettem, hogy mindezt én hogyan képzelem. Akkor az volt a tervem, hogy öt évet a képernyőn töltök, aztán újabb ötöt a menedzsmentben, a háttérben dolgozom. Sajnos azonban a kereskedelmi csatornánál időközben olyan változások zajlottak le, amely eredményeként jobbnak láttam, ha eljövök. A gyakorlatban annyi történt, hogy a korábbinál jóval kevesebb munkát kaptam, és az engem nem elégített ki. Afféle “ide nekem az oroszlánt is”-lendületben voltam, a vezetők viszont úgy gondolták, nekem már kevesebb feladat is elég. Nem volt elég – eljöttem. A Magyar Televíziónál lehet többet és jobbat “csinálni”; most ott vagyok az első vonalban is, hiszen a Híradót vezetem, de közben dolgozom a második vonalban is. Ráadásul nemsokára indul a hírcsatorna is – az szintén rengeteg, szép és érdekes feladatot ad.
- Ez azt jelenti, hogy nem csak akkor dolgozol, amikor a képernyőn vagy?
- Közel sem! Ez egy eléggé praktikus kérdés, nem lesz túl izgalmas...
- Nem gond. Untassuk egy kicsit az olvasót, hátha tovább lapoz. A következő oldalon úgyis jobb cikk van.
- Akkor inkább én is azt olvasom majd el. Nos, a szerződésemben legalább húsz, de talán huszonegy pontban van felsorolva mindaz a feladat, amit el kell látnom a televíziónál. Ennek csak egyik eleme a műsorvezetés, egészen pontosan két pont kapcsolódik szorosan hozzá a huszonegyből, de amellett szerepel a nemzetközi ügyektől az elemzések készítéséig meg a közönségkapcsolatok ápolásáig még rengeteg dolog. Szóval, ez már nem az a régi, klasszikus híradós műsorvezetői munka, hogy bemész fél háromra, aztán – ha a késő esti kiadást nem te vezeted – kilenckor már a haverokkal ülsz a kocsmában.
- Én és a kocsma! Hogy képzeled?
- Bocsánat, csak nem akartam magamról beszélni. Legyen vendéglő.
- Megegyeztünk. Ezek szerint nincs délelőtti gőz, uszoda, tenisz...
- Nincs, bizony! A Rudast különben is bezárták.
- A Lukács nem jó? Az közelebb is van hozzátok.
- Az nem az igazi. De mondom, most már nem is nagyon lenne rá időm, hetente legfeljebb egyszer tudok magamra áldozni néhány órát, de azt is úgy kell kiszorítani. Ez a munka reggel kilenctől este kilencig, tízig, vagy inkább éjfélig tart. Dél körül van egy kis időm, ilyenkor tudok találkozni barátokkal, ismerősökkel, és egy közös ebéd, vagy egy kávé, egy tea mellett tudunk beszélgetni. Mint például most veled. Annak idején egyébként tényleg fél háromkor kezdtem, viszont hajnali egykor végeztem! Nincs már délelőtti kávézgatás, lófrálás, dumaparti meg szauna – annak a világnak vége. Nincs mese, dolgozni kell!
- Amikor a kisfiad, Marci megszületett, és hirtelen megint kisgyermekes apuka lettél, délelőttönként jó ideig otthonról tartottad a kapcsolatot a szerkesztőséggel Interneten és konferenciatelefonon. Ezek szerint most megfordult a helyzet, és bentről tartod az elektronikus kapcsolatot a családdal?
- De jó is lenne! Sajnos azonban a magyarországi óvodák Internet-penetrációja ma még viszonylag szerénynek mondható, ezért Marcival nehezen tudnék elektronikus úton kapcsolatba lépni... A délelőtti program változott: annyiban, hogy nem vagyok otthon.
- Ez elég komoly programváltozásnak tekinthető...
- Igen, viszont a reggeli rutin egyáltalán nem változott. Ébredés után, még félálomban rádió, tévé “bekapcs”, mindenhol szól minden, természetesen egyszerre; különböző szobákban ébredeznek az emberek, közben bombáznak minket az információk a legkülönbözőbb tájékoztató eszközökből, mosdás, fürdés, reggeli, kávé... Ez van, ez megmaradt, de a délelőtt most már nem otthon telik. Persze, amikor Marci kicsi volt, akkor sem henyéléssel töltöttem az időt, hanem javarészt munkával, de otthon voltam. Mára csak az ebédidő maradt. Az ebéd, és utána a kávé szent. Csak ilyenkor tudok a barátaimmal találkozni, és kapcsolatokat ápolni. Budapest élhetetlen város, és kezelhetetlen. Ezt mint valahai városépítész mondom. Gondolj csak arra, mit csináltak a Margit körúttal! Az új üzletközponttal egyszerűen elvágták. Ketté metélték. Azóta a Déli Pályaudvartól a Nagykörútig nem lehet közlekedni, a belvárosról nem is beszélve. Elkalandoztam, de a lényeg: ebben a városban lehetetlen megoldani, hogy délben beülsz a kocsiba, és elugrasz valahova, egy jó kis helyre, vagy hazaszaladsz a gyerekhez, hogy otthon ebédelj, együtt a családdal. Szép lenne, de lehet, hogy az esti Híradót is lekésném. Egyébként is, Jutka dolgozik, Marci pedig óvodában van.
- Sokat utazol – legalábbis régebben sokat utaztál. Ha külföldön vagy, egy idegen városban, akkor is a városépítész szemüvegén át tekintesz körbe?
- Mindig. Nem a nézelődő szemével, és nem is az útikönyv-olvasó szemével. Van egy sajátos látásmódom, ami nagyrészt nyilvánvalóan a tanulmányaim során alakult ki. Ha egy városba érek a kocsival, bárhol a világon, alapjaiban mindig ugyanazt látom: folyó, hegy, tengelyek, sugárutak, gyűrűk... Ha jól van “megcsinálva” egy város, akkor nem tudok eltévedni benne. Egyszerre látom az egészet, ismerem a logikáját, vagy ha esetleg rögtön nem is, akkor viszonylag hamar megértem. És ha ezen a szemüvegen át nézem Budapestet, akkor borzasztó a kép, amit látok.
- Az előbb akként helyesbítettem, hogy “régebben sokat utaztál”. Ez helytálló? Mármint a múlt idő.
- Azért kiszorítom... De az a nagy láz már elmúlt. A nagy “utazós” korszakom a kilencvenes végek közepe táján volt, amikor egy nemzetközi, rádiós-tévés szakmai szervezet alelnöke voltam. Ettől nem kell hanyatt esni, ez nem egy magas poszt, sőt, kifejezetten alacsony – igazság szerint mindenki elnök vagy alelnök volt, a költségtérítés miatt, ugyebár. Az oktatási-képzési szekciót vezettem, és mint ilyen, a fél világot bejártam. A szovjet utódállamok közül például csak kettőben nem voltam: Üzbegisztánban és Türkmenisztánban. Érdekes idők voltak. Egészen különös volt látni például, hogy miként próbál modernizálni egy olyan ország, amelyben a posztkommunista berendezkedés ölelkezik össze a törzsi társadalmi rendszerrel. Ezek voltak tehát a nagy idők, akkor tényleg szinte többet voltam külföldön, mint idehaza. De ennek vége, ma már meg kell küzdenem azért, hogy néhány hétre el tudjunk utazni valahova.
- És hova?
- Jordániába. Januárban.
- Na tessék, még alliterál is! Majd megnézem a fényképeket, ha lehet.
- Megbeszéltük. De ne számíts sok extrára: napfény, rövidgatya, Petra... Egy teljesen átlagos jordániai nyaralás lesz.
- Nagyon sokat, és nagyon jól fotózol. Melyek a kedvenc témáid?
- Legszívesebben az emberekkel foglalkozom – illetve, sokszor csak foglalkoznék. Egy iskolába jártunk, úgyhogy nagyon jól tudod: embereket csak akkor lehet jól fotózni, ha a fényképész be tud illeszkedni, ha képes integrálódni. Az emberek kizárólag akkor nyílnak meg, akkor engedik láttatni a valódi önmagukat, pláne az érzéseiket, az őszinte érzelmeiket, ha téged is maguk közül valónak éreznek. Ez különösen nehéz az iszlám világban, ahol nincs képi idol, s ezért a legtöbben nem is nagyon engedik fényképezni magukat. De ahol ennek nincs elvi vagy gyakorlati akadálya, ott is sok idő kell ahhoz, hogy igazán jó képek szülessenek. Sok idő vagy nagy szerencse. A másik megoldás a paparazzo-módszer, a lesipuskás fotózás, de az nem én vagyok.
- Jársz szülői értekezletre?
- Igen, és kifejezetten szeretem. Amióta a szüleim meghaltak, ritkán járok Debrecenbe, úgyhogy Dóri szülői értekezletén régen voltam, de az oviba rendszeresen járok. Általában beosztjuk Jutkával, aszerint, hogy éppen melyikünk ér rá. És Árpi, ezt feltétlenül el kell mondanom! Te egy-két évvel fiatalabb vagy nálam, de akkor is egy korosztály vagyunk, mindketten a hatvanas-hetvenes években jártunk általános és középiskolába. És mindketten láttuk, milyen rettenetesen kontraszelektált, fásult, lelketlen, érdektelen és sokszor dilettáns pedagógusok próbáltak meg tönkretenni minket – kellő tisztelet a kivételnek! Ma viszont Marci és Dóri körül is azt látom, hogy az utóbbi években valami csoda történhetett. Egészen kivételes, igazi pedagógusokat látok, sokkal-sokkal jobbakat, mint akikkel én találkoztam annak idején. És ez jó dolog. Ennek nagyon örülök.
