- A közvetlen környezeted azt mondta rólad, hogy sokat változtál az utóbbi időben. Értékközpontúvá váltál, természetesen nem rossz értelemben. Igaz ez?

- Ahogy az ember környezete változik, úgy abban a környezetben változnak az értékek is. Vannak alapvető értékek, divatos értékek és érték válságok, illetve vannak egyenesen érték nélküli időszakok az emberi civilizációban. Ebben pedig változik maga az ember is. Ehhez bizonyos mértékig igazodva, és ettől bizonyos mértékig függetlenül alakítja ki a maga értékvilágát. Tehát a hatásai alól nem vonhatja ki magát, de esetleg éppen azért, mert válságot lát, új értékeket próbál keresni vagy a régieket, melyek feledésbe mentek, új tartalommal próbálja megtölteni. Mostanában divatos, ha valakinek lelki gondja van, pszichiáterhez kell mennie, le kell feküdnie a kanapéra, becsukni a szemet és mesélni a mamáról. Akkor a pszichiáter húszezer forintért megállapítja, hogy az illetőnek anyakomplexusa van, amit egyébként nagyon jól tud magáról. De ha nem ezt teszi, hanem elmegy a paphoz, aki ugyanolyan pszichiáter, mert hisz vállal lelki segély szolgálatot, akkor hasonlóképp jól jár, mert emberi-lelki választ kap, és gyógyírt a sebeire, megjegyzem, még a húszezer forintot sem kéri el, mert ez neki kutya kötelessége. Tehát ezért kell új értékek után nézni. Az embernek egy olyan értékközpontú gondolkodást kell a magáévá tennie, amivel aztán vállható és tartalommal tölthető föl az élete.
 

- Az anyagiak már egyáltalán nem motiválnak?

- Nem, és egyébként ez nagyon sokak életében így van. Van a gyűjtögetés időszaka, amikor az ember maga alá gereblyéz mindent és összekaparja a dolgokat, illetve van egy olyan időszaka - ezt követően – amikor ezeknek a megtartásáról és a tovább építéséről van szó. Amik már nem anyagi kérdések, mert nem kell rohanni a mindennapi betevő falat után, hanem távlatokban lehet gondolkozni. Ezt az is meg tudja csinálni, akinek immateriális, tehát nem anyagi természetű javai gyűlnek össze, és az is, akinek anyagi természetű. Aki pénzt halmoz, az ebben az időszakban mondjuk azt, már az értett időszakában, tehát, mikor már nem az alapokat kell lerakni, tud nagyszinten gondolkodni a pénzről, és akkor tud nagy befektetéseket, nagy üzleteket csinálni. Aki kevesebb anyagi, esetleg több immateriális dolgot tudhat magáénak, az ezekre alapozva jelölheti ki az utat, a következő irányt.
 

- Mikor a Tv2-höz kerültél, akkor még ez volt a mérvadó, igaz?

- A tv2-höz kerülvén a siker, a lehetőség volt, ami dominált, ami a kereskedelmi televíziók indulásában benne is volt. A siker kísértése, a lehetőségek csábítása és akkor természetesen az anyagi alapok lerakása is cél volt. Aztán ezekből persze kevesebb valósult meg, hisz a sikerek azok átmenetinek bizonyultak, illetve az ember meg tudta utólag kérdőjelezni az értékét, hogy siker-e az, ha mindenki ismer. Én rájöttem, hogy az nekem nem siker. Hiába érveltek ezzel a Tv2 vezetői, engem ezzel nem lehet megfogni.
 

- Korábban sem volt cél, hogy ismert legyél?

- Nem. Viszont közlési vágyam mindig volt, tehát az, hogy a kommunikációban dolgozom az nem véletlen. De én gondolatokat akartam elmondani, történeteket szeretek mesélni, annak a tudatában, hogy bizonyos történetekre bizonyos célcsoportok vevők. Tehát a Piroska és a farkasra 3-5 éves korig vevő a közönség, hogyha ennek a bizonyos erotikával feldúsított tartalmát tekintjük, akkor nyilván 18 fölött kell elképzelni a célcsoportot. Amit én meséltem, annak a célcsoportja szűkebb réteg volt, mint a kereskedelmi televíziók bulvárhíradóinak nagy tömegközönsége.
 

- Mi volt konkrétan az oka annak, hogy szakítottál a TV2-vel?

- Maga a válóok, a casus belli, az volt, hogy megszegték a szerződést. Ezt persze majd a bíróság megállapítja. De erre már csak azután került sor, hogy nem tudtunk megegyezni abban, hogy én a kereskedelmi televízióban úgy tudjam tartani az irányt, ahogy én azt valamikor elképzeltem, hogy odajussak, és hozzáférjek a kormánykerékhez, tudjam befolyásolni azt, hogy merre megyek, és ne csak sodródjak a piac és a televíziós ipar különböző eseményei között. Miután ott nem volt lehetőség erre, ezért máshol kellett ezt megkeresnem. Tehát nem arról van szó, hogy a kereskedelmivel kell szakítanom a közszolgálati érdekében, hanem az a lényeg, hogy a feladat hol van meg, hol találom meg azt a számítást, ahol még mindig a távlati célokkal leginkább összhangban van a munkám. Ez ebben a pillanatban itt van, de még ez sem jelenti azt, hogy örökké itt lesz. Lehet, hogy ez csak egy állomás, vegyük úgy, hogy egy hajón vagyok, amelyik majd aztán kiköt, és akkor felszállok egy rakétára.
 

- Nyilván voltak jelei annak, hogy nem arra mész, amerre szeretnél. A közvetlen környezeted adott erről visszajelzést? Meghallgattad azt, amit körülötted mondanak az emberek, vagy csak a saját magad benyomásaidat vetted figyelembe?

- Persze figyeltem. De mindig nagyon körültekintően kell eljárni. A távlati célt úgy kell szem előtt tartani, hogy az ember ne állandóan oda szegezze a tekintetét, mert akkor folyton nekimegy valaminek. A két szemével előre és hátra is kell, hogy lásson, tudni kell, hogy a támogatóid valóban veled vannak-e, hányan vannak, nem fogytak-e el időközben, hogy az ellenségeid száma csökken vagy gyarapodik, hogy a közvélemény, vagy mondjuk úgy, a nézők száma mennyiben változik, mert ezek határozzák meg, befolyásolják, hogy eljutsz-e a célhoz ezzel az eszközzel.
 

- A családtagjaid is biztosan látták ezt, hallgatsz a véleményükre?

- Muszáj, mert akkor tudjuk, hogy magunkhoz képest a kitűzött cél reális-e, hogy el fogunk-e jutni oda ahová szeretnénk. Aki az átlagnál jóval szebbnek, csinosabbnak gondolja magát, az ugye azt gondolja, hogy ô lehet a világszépe. Majd benevez a szépségversenyre és elbukja a dunaújvárosi kerületi döntőt. Rossz önkép és hibás célmeghatározás. Ha az édesanyjára hallgat, aki azt mondta, hogy édeslányom bányarém vagy, jobb ha ki sem mész a házból, nemhogy szépségversenyre jelentkezzél, akkor valószínűleg reálisabb célt tűz ki majd maga elé.
 

- A szüleid mit szerettek volna nevelni a fiukból?

- Nem tudom és sajnos már nem is fogom megtudni. Az biztos, hogy rendes, becsületes embert. Sokáig nem is tudták, ezt vajon a médián keresztül véghez lehet-e vinni. Nagyon szkeptikusak voltak e tekintetben. De hogy mit, igazából azt nem tudom. Azt hiszem nem is az a lényeg, hogy konkrétan hol láttak volna szívesen: a tudományos életben, a művészeti életben vagy egyszerűen a gazdasági életben. Azt hiszem, tekintve, hogy pedagógus emberek voltak, valószínűleg a tudományos életet látták maguk előtt. Viszont soha nem irányítottak ilyen egyértelműen.
 

- Büszkék lennének most rád?

- Szerintem büszkék is.
 

- A terveidről még nem esett szó. Mit szeretnél elérni a közeli, illetve a távoli jövőben?

- Én azt szeretném, hogy ennek az országnak, ennek a térségnek, régiónak, nemzetnek az audiovizuális kultúráját és mindazt az értékrendet, amit közvetíteni érdemes, azt közvetítsem. Közvetítsem kultúráknak, számunkra idegen kultúráknak, amelyeknek az egymás mellett élése, már nemcsak egy Európai Unión belül fontos, hanem a globális civilizációban, az egymással együtt élő értékrendek, elképzelések szempontjából is lényeges. Közvetíteni távoli kultúrák felé, illetve a befogadást megteremteni. Ebben az audiovizuális eszközök a legfontosabbak, nekem pedig az a célom, hogy valamilyen formában; az lehet médiadiplomácia, lehet kommunikációs szerepkör, megtaláljam a partnereket szerte a világon. Mert hiába is alakítjuk ki mi magunkról, hogy milyen jók vagyunk, hogy itt meleg a lángos és hideg a sör, hogyha ezt nem tudjuk kommunikálni. Akkor nem lesz ez mások érzete rólunk. Ennek megfelelően kell a feladatot meghatározni. Az, hogy Magyarország szép ország, ahová jöhetnek turisták, kevés, hogyha nem tudjuk ezt kommunikálni. Szükség van arra, hogy tudassuk másokkal is, milyen értékeink, milyen kulturális hagyományaink vannak, és hogy azok miképp élnek az emberekben. Ha pedig nem élnek, akkor egy üres mező leszünk, ahol éppen csak szép virágok nőnek, ám ott nem érzi magát jól az ember, ha másra is vágyik. Tehát az a lényeg, hogy egy olyan kapcsolatot szeretnék létrehozni emberek, kultúrák és értékek között, ahol úgy érzem, megtaláltam a helyemet. Ismerem a viszonyítási pontokat és szeretném, ha a partnereim az idegenben, szomszédságban vagy távoli vidékeken rajtam keresztül egymásra találnának. Ezért dolgozom olyan könyveken, amelyek ezt segítik elő.
 

- A szakmádon belül úgy érzed, hogy elértél mindent, amit csak lehet, vagy vannak még lehetőségeid?

- Ez persze a híradózás csúcsa. Nézett híradóműsorban naponta szerepelni, azt elérni, hogy az ember vezető híradós, számtalan értékesebb vagy értéktelenebb díj birtokosa legyen, az azt jelenti, hogy fölért a csúcsra. De nemcsak az a döntő, hogy ezt mennyi idő alatt éri el, hanem az is, hogy ezen a csúcson meddig tud fönnmaradni. Úgy is lehet nézni a híradós pályafutást, hogy az ember meddig nézett, sikeres, minden nap dolgozó híradós. Sir Edmund Hillary, Tenzing Norgay-jal pontosan 50 éve fölment a Himalája csúcsára, meghódították a Csomolungmát kitűzte a brit lobogót, ott voltak 15 percet, vagy még annyit sem és visszaindultak, mert különben lesodorta volna őket a szél. Igazából az a nagy eredmény, ha valaki meg tudja vetni a lábát a Csomolungmán, a világ tetején, jelképesen a saját kis szemétdombja tetején, és addig tud ott ülni, amíg valóban érdemes. Ilyen szempontból sok példa van, Sir David Frost Angliában, aki 70 éves, 50 éve híradózik, ráadásul a királynő lovaggá ütötte. De emellett még számtalan jó szakember van, ilyen az amerikai Peter Jennings, aki már 30 éve van a pályán, vagy Letterman, Larry King és még sorolhatnám. Igazából az is eredmény kell, hogy legyen, hogy tudjuk, nagyon nehéz ezt megcsinálni. De saját érdekünkben nem ülhetünk a babérjainkon, emellett pedig ne azzal legyünk elfoglalva, hogy arra a csúcsra más ne férjen fel, hogy lerugdossuk őket az utolsó pillanatban, mikor fölkapaszkodnak a jégcsákánnyal a párkányra. Hanem mondjuk azt, hogy jó, itt voltunk, nagy eredmény, most lemegyünk és fölmászunk egy másikra. A csúcsra azért megy föl az ember, hogy körbenézzen, lásson, ismerkedjen. Mikor én fölmentem erre a híradós puklira és onnan körülnéztem, azt láttam, hogy itt vannak ezek a kultúrák, itt vannak az emberek, össze kéne őket hozni. Innen, erről a tetőről látom ezt a részét a világnak, illetve a másik részét a civilizációnak és azt mondom, hogy akkor most lemegyek és összehozom őket. Találkozzanak, mert az, amit mi képviselünk, ami a miénk, ami a mi értékünk, ami a mi hagyományunk, az akkor fog megmaradni, ha olyan emberek, akik körbe tudtak nézni azt mondják, hogy ezeket a völgyben össze kell hozni egy pohár magyar bor mellett, hogy beszélgessenek, találkozzanak és ezáltal fennmaradnak.
 

- Mi sarkallt a könyv megírására?

- Egy könyv megjelentetésének számtalan oka lehet. Nem a formája a döntő, a tartalom a lényeg. Ez memoár, egy önéletrajzi munka, mely lezárja azt az időszakot, amikor még az a szabad vegyértékekkel rendelkező ember voltam, aki a kihívások között azt mondta, vagy azt mondhatta, hogy jó, én a távoli célt kitűztem, de most még belefér, hogy leugorjak Kiskunlacházára, tegyek egy kanyart. Lényegében ezzel az a korszak zárult le, amikor a csábítások és kihívások úgy jelentkeztek, mint a férfi ember számára a külsőségek. A vágyat fölébresztik a keblek, a popsik, a mit tudom én micsodák, és amíg az ember ilyen szempontból szabad, addig kedve szerint kanyarog. Hogyha elveszti az utat, és eltéved, akkor vessen magára. Ezt is úgy kell csinálni, hogy a távlati célon időnként ott legyen az ember szeme. Aztán megérkezik az ember életében az az időszak, amikor azt mondja, hogy nemcsak ezek a fontos dolgok, tehát nem a külsőségek számítanak, hanem a belső, tehát az, ami a hölgy, a partner fejében, lelkében, szívében van. Abban a pillanatban, amikor ezt megtalálja, onnantól kezdve időnként nyugodtan leveheti a szemét a távlati célról, mert egészen biztosan oda jut el. Tehát ez a könyv lényegében annak az időszaknak a lezárása, amikor a médiában – mert ez a médiáról szól elsősorban, de persze vannak önéletrajzi elemei is – sok mindent megpróbáltam, de rájöttem arra, hogy a siker egyrészt múlandó, másrészt irreleváns. Tehát engem különösképpen nem érdekel a népszerűség, mert ráébredtem arra, hogy a külsőségek hamisak. Egy olyan hipokrita világban, amiben megkérdőjelezhetőek a közvetített üzenetek - mert azok nem valóságosak, minden kulisszarészlet, mesterkélt és hazug - úgy gondolom nincs helyem. Én próbálok olyan világot építeni, amiben a dolgok megfoghatóak, ahol az ember kalapácsot, metszőollót vesz a kezébe, megfog egy könyvet, egy pohár bort, beszélget, utazik, és azon fáradozik, vagy dolgozik a média eszközeinek a lehetőségével - és nem a médiumok váltogatásával -, hogy az előbb említett cél megvalósuljon.