- Inkább tudok itt munkaértekezletet elképzelni, mint kellemes társalgást...

- Többet is értekezünk itt, mint amennyit társalgunk.
 

- Nincs is igényed arra, hogy belakjál egy szobát? Hogy valami személyes legyen benne?

- Ami személyes, az a komputeremben van. Egyéb külsőségek nem fontosak számomra. Mondhatnám, hogy ezt a szobát a személyem súlya jelöli ki.
 

- Az mennyi?

- Piaci egy kiló...
 

- Azaz, mint a kofák mérlegén: egy kilónak mérik, de valójában csak 80 deka...

- Pontosan.
 

- Te jársz piacra?

- Persze. Tegnap is voltam, holnap is ott kezdek.
 

- Hova?

- Főleg a Fény utcába, de a Nagycsarnokba is, vagy olykor átugrok ide a Hold utcába… Az a furcsa, hogy egyébként inkább nem szeretek emberek között császkálni...
 

- ...miért?

- Lehet, hogy furcsán hangzik, de inkább vagyok zárkózott, visszahúzódó, de a piac nyüzsgése magával ragad.
 

- Alkudozol?

- Ez hozzátartozik a játékhoz. Adja mán annyiért az ötöt! Dehogy adom művész úr, de magának háromban megszámítom. Tudjuk mindketten, hogy négy lesz belőle végül, de egy kicsit elhuzakodunk.
 

- Művész úr vagy?

- Mint minden törzsvásárló: művész úr, doktor úr, igazgató úr… Régebben még létezett úgynevezett sztárbonusz: ismertebb emberek kaptak olykor a pult alól, akkor ritka kincsnek számító borjúhúst, bőrösvirslit, velőscsontot. Ma már ilyen nincs...
 

- Miért? Talán mert azok a sztárok még mások voltak? Fajsúlyosabbak, természetesebbek, spontánok, és nem manipuláltak..?

- Ez is lehet... Meg az is, hogy eleve a kapcsolataink személytelenebbek, mint voltak. Emlékszem, ugyanabban az időben a szüleim karácsonykor még természetes módon vittek ajándékot a hentesnek, vagy a házmesternek… Ma ilyen gesztusok sincsenek. Ahogyan korábban 30 éven keresztül ugyanaz a postás járt hozzánk, most két év alatt a hatodik hordja a levelet. Vagy ugyanaz volt a pincér évtizedekig a vendéglőben, aki tudta, ki szereti borssal, és ki cukorral a káposztáscvekedlit, ma olyat keres a főnök, akinek jobb a feneke...
 

- Nálad mi az a 20 deka, ami kilóssá tesz?

- A személyes hitelem, az eddigi ténykedésem, az ismertségem. Ez némileg megemeli személyiségem súlyát. Kiteszi a 20 dekát.
 

- Nem félsz, hogy a hitel fogyóeszköz? Hogy a hírműsor felfalhatja? Hiszen bemondasz, mert be kell mondjál olykor olyan híreket is, amelyekről te is tudod, hogy nem, vagy legalábbis nem így igaz.

- Nézd... ez egy nagyon nehéz kérdés… Azt pontosan tudjuk, hogy más az információ, más a hír, és más a tény. Hogy más az élet igazsága, és más a kommunikáció valósága, hogy jó, ha a kettő legalább egy irányba mutat. Átestünk valamennyien a rendszerváltást követő eufórián, amikor hittük, hogy most már csupa igazságot mondunk, és átestünk a kiábrándultságon, amikor rádöbbentünk, hogy a politika éppen úgy megpróbálja manipulálni a sajtót, mint korábban. Ebből ki-ki levonhatta a maga következtetését. Az enyém az, hogy a magam eszközeivel, lehetőségeivel igyekezzek hiteles és erős maradni, szuverenitásomat megőrizni.

- Egy olyan tehetséges embernek, mint amilyen te is vagy, ez nem túlontúl kis játéktér?

- Most nagyképű leszek. Létezik olyan hírműsor, ahol azt mondom, jó, ha az elmondottak negyven százaléka igaz. A közszolgálati televízióban ez ma hatvan százalék fölött van. És ebben nekem igenis, szerepem van.
 

- Elég neked? Aki korábban remek riportokat készítettél. Keményeket, heveseket...

- Természetesen nem elég. Azért ténykedek, hogy legyen ebből idővel 70, vagy 75 százalék...
 

- Ez amolyan cserkészvirtus?

- Nem tudom, nem gondolkodtam még ezen. Őszintén szólva nem is szoktam az ilyesmin meditálni. Végzem a dolgomat. És ez most éppen az, hogy egy hírműsorból hozzam ki a maximumot.
 

- Lehet, hogy öt perc múlva más lesz?

- Öt perc múlva még nem, de tíz perc múlva esetleg igen. A tavalyi év igencsak meghányt és vetett ahhoz, hogy előre nagyon semmiben ne legyek biztos. Néhány hónapon belül halt meg a mamám és a papám, aztán történt az a bizonyos baleset, ami akár lehetett volna végzetes is...
 

- Megváltoztatott?

- Szüleim halála óta megállapodottabb vagyok. Ők számomra örök megméretést jelentettek. Egy külső normát, amihez hol alkalmazkodni próbáltam, hol szembeszegültem vele. Szinte Freud-i küzdelem volt, heves érzelmi megnyilvánulásokkal. Amióta nincsenek, saját magammal vagyok elszámolásban. Szabadabb lettem, és magányosabb is.
 

- És a baleset?

- Erről nem szeretnék már beszélni. Nincs mit. Tanulság nélküli lidérces történet. Szakadó esőben megcsúszott az autó, és zummmm, beleszaladtam a szemközti árokba...
 

- Mert hallottam olyasmit, hogy gyorsabban vezettél...

- Ez marhaság. Ott volt a kocsiban a két gyerek és a párom is...
 

- Csúnya, amit mondok, de ettől még sajnos követhetünk el kapitális baromságokat is... Volt, hogy én is beleindultam gyerekkel a villogó zöldbe, és pirosban értünk át... Mai napig sem értem, miként lehettem ekkora hülye...

- Oké, igazad van. Éppen ma fordult elő, amikor a kisfiammal jöttünk le a libegőtől, hogy el akartam érni egy zöldet, és jobban beletapostam a Budakeszi útnál... A fiam meg is jegezte, hogy úgy vezetsz apu, mint egy víziló... De, amikor történt a baleset, teljesen szabályosan vezettem, mégis jött egy fatális csuszás. És tudod mi a poén?
 

- A történeteidben többnyire nem szoktam tudni, hogy mi a poén...

- Elmondom. Idén, a baleset napján, július 20-án ugyanazon az úton jöttem, csak a másik oldalon, amikor megint jött egy éktelen felhőszakadás. Két métert alig lehetett látni. Megálltam az út mellett egy WC-nél, és vártam, hogy elálljon az eső. Ugyanakkor, emlékszem, korábban fordult elő, hogy jeges úton elindultam Münchenből, és miközben az osztrák pályán csúsztak sorra árokba az autók, én a legnagyobb lelkinyugalommal elvezettem hazáig.
 

- Óvatosabb lettél?

- Bizonyos szempontból igen. Más szempontból pedig vakmerőbb. Írok. Könyvet, könyveket. Kezdtem egy önéletrajzi könyvvel, de magáról mindenki könnyebben ír, mint másról. Új kihívást kerestem. Alapos, kiterjedt kutatómunkát követően, csokorba szedtem azon kérdéseket, melyek -alfabetikus sorrendbe szedve- segítenek eligazodni az élet valamennyi fontos területén. Azt gondolom, hogy ez, a „222 szó az illemről” című mű az első igazán komoly munka.
 

- Egy ilyen gyakorlatban élő sikeres embernek mi ad ösztönzést, hogy leüljön és sziszifuszi munkával összehozzon egy könyvet?

- Egyrészt érdekelt maga a téma. Én is kerültem életem során olyan helyzetbe, amikor tanácstalan voltam, például, hogy miként kell elfogyasztani valami különleges halat. Próbáltam lenézni a mellettem ülőről, de kiderült, neki úgyszintén fogalma sem volt róla. Ilyenkor hova lehet fordulni? Sehova. Ugyanúgy, mint sokmás gyakorlati kérdésben. A háború előtti nyakatekerten nyájas, cikornyás etikettje nem életszerű, a szocialista erkölcsnek mondott maszlag egy nagy humbug...
 

- Ne haragudj, de miből gondoltad, hogy te vagy a legilletékesebb, hogy ezt a hiányt pótold?

- Nem gondoltam, most sem gondolom. Én csak szerettem volna elkezdeni egy párbeszédet. Leírom, amit gondolok, tudok valamiről, aztán ehhez ki-ki hozzáteheti a magáét. Egyetérthet, elgondolkodhat, elvetheti, vitatkozhat vele… Ezek nem kőbevésett bölcsességek, csupán egy-egy kérdéskör felvázolása.
 

- Te tudtad ezeket?

- Frászt tudtam. Utánanéztem. Könyvekben, újságokban, érdeklődtem egy-egy terület szakértőitől...
 

- Tunkolni például szabad?

- Kötelező. Szegény háziasszony, vagy mesterszakács nem azért alkotta meg a pörkölthöz azt a szaftnak nevezett csodát, hogy utána kiöntsék a mosogatóba, hanem, hogy az étkezés fénypontjaként finom kenyérrel befalhassa az ember. Tunkolni tehát muszáj, csak nem mindegy, hogy hogyan! Hogy ne csöpögjön a szánk a zsírtól, lehetőleg ne legyen maszatos az abrosz, ha megoldható, ne csámcsogjunk közben. Ugyanilyen kardinális kérdés, hogy éjfélkor ehetünk-e hideg babfőzeléket fasírttal?
 

- Nagyon remélem...

- Így is van. Legfeljebb arra ügyeljünk, hogy szedjük ki inkább egy tányérba, mert hátha holnap megkínálunk valakit, és akkor már ne olyan lábasból, amibe már beleettünk. És ahogy mélyebben foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, rájöttem, hogy a szabályok eredendően sokkal megengedőbbek, mint gondoljuk. Ebben a könyvben erre szerettem volna felhívni a figyelmet. Még az operabálban sem kötelező a szmoking, fehér kesztyű csokornyakkendő, de azért ne vegyünk farmert, meg szakadt pólót.
 

- És volt türelmed ezt összegyűjteni, megírni?

- Sőt, nagyon is élveztem. Apám is, nagybátyám is klasszikus értelemben volt újságíró, így mindig élt bennem egy erős nosztalgia az írás iránt. Jó, hogy az ember, szerepel, villog, megismerik, hívják ide-oda, de az igazi mégiscsak az, amikor ott látja a nevét nyomtatásban. Te nem így vagy ezzel?