- Sok időt tölt a televízió falai között?

- Csak amennyit megkövetel a munkám. Este fél kilencre minden nap hazaérek. A családommal szerencsére sokkal több időt tölthetek, mint annak idején a szüleim tehették. Hiszen az ötvenes években édesapáméknak nehéz volt megteremteni a megélhetéshez szükséges feltételeket. Délelőtt tanítottak, délután különórákat adtak; késő este értek haza.
Ezzel szemben én minden információt be tudok gyűjteni, bárhol a világon. Hiszen az információ a munkám alapja. Ha például a Vidámparkban vagyok, akkor is elérem azt, ami érdekel. Ez csak példa – jegyzi meg – nem szeretném, ha az emberek azt hinnék, a Vidámparkban élem az életem. Persze jó lenne a hullámvasúton sofőrnek lenni, tehát mindenképp vezető pozícióban – teszi hozzá a tőle megszokott humorral.
 

- Mit hozott otthonról, milyen nevelésben részesült?

- Ha a közéleti-politikai újságírótól várja a választ, akkor konzervatív-liberális nevelést kaptam. Fontosak voltak nálunk a hagyományok, az illem, a szigorú erkölcsi normák, az idegenek elfogadása. A szüleim nem erőltettek semmit. Mindketten pedagógusok voltak; nagyon jó pedagógusok. Nem tűnt kényszernek, amikor valami újjal szerettek volna megismertetni.
 

- Hasonlóan neveli a gyermekeit?

- Ugyanerre törekszem, csak sajnos nem vagyok ilyen jó pedagógus. A lányom már nagy; nála az alapok megvannak. A kisfiam még pici, így kicsit csiszolgathatok a saját módszeremen.
 

- Gyerekkorában matematikából, művészeti tárgyakból, később a kosárlabdában emelkedett ki társai közül. A szerteágazó érdeklődési köre vezette a Műszaki Egyetemre?

- Most is sok minden érdekel. Rengeteg dologhoz értek bizonyos fokig – pontosan ezért művelem ezt a műfajt, az újságírást.
Amikor pályát választottam nem egyedül alakítottam a sorsom, utólag pedig fölösleges azon gondolkodni, hogy érdemes volt-e építészmérnöknek tanulnom. A rendszerváltás idején – az egyetem után – nem voltam elégedett a szakmám nyújtotta lehetőségekkel. A családom, a neveltetésem és Magyarország akkori helyzete miatt úgy döntöttem, hogy váltani kell. A médiát tartottam a legérdekesebbnek;
 

- A ranglétrán gyorsan emelkedett; mikor érezte, hogy jól csinálja azt, amit csinál?

- Nagyon nehéz válaszolni, hiszen ezek érzelmi dolgok, nem lehet őket objektívan mérni. Fekete vagy fehér; nincsenek árnyalatok. Talán akkor érzem, hogy jól csinálom, amikor élőben, a stúdióban kérdezhetek valakit, és a kérdésemmel izgalmas helyzetet teremtek.
Külföldön a szakma jobban ismer és elismer, mint itthon. Nem az a baj, hogy nálunk nincs szakmai elismerés, hanem hogy beteg lelkű lett a sajtó. Nem jó és rossz, hanem bal- és jobboldali újságírók vannak. Külföldön nem politikai, hanem szakmai közösségekben dolgoznak. Számos nemzetközi hírkonferencián vagyok szervező-előadó. Amikor NBC-s, BBC-s kollégák elismernek, olyankor érzem, hogy jól csinálom.
 

- A népszerűséghez hozzá lehet szokni?

- Úgy érzem magam, mintha egy nagy faluban élnék. Bárhová megyek, mindenhol ismernek. Gyerekkoromban a grundon és az iskolában ismert mindenki, akkor az volt az én “falum”. Mostanra az egész ország azzá vált. Hozzászoktam, nem jelent problémát. És milyen gondot is jelenthetne, ha az emberek kedvességgel közelednek, és néhány mondatot váltok velük?
 

- Mit jelent Önnek, hogy kereskedelmi televíziózás után közszolgálatira váltott?

- A szemléletem nem változott. Aki mindkettőt megtapasztalta, tudja, hogy nincs különbség: az igazat kell mondani. Csupán más a hír kiválasztása és az “eladás” technikája más.
Itt irodalmi nyelven kell beszélni, a kereskedelmi televíziózásban közelebb lehettünk a szlenghez. Azért jöttem el a TV2-től, mert szomorúan láttam, hogy a Magyar Televíziónál kezdtek elsatnyulni azok az értékek, amelyeket képviselni hivatott. Ugyanakkor a kereskedelmi tévénél is megkezdődött valamiféle elértéktelenedés. Nagy vákuum keletkezett, aminek a feltöltésében részt akartam venni.
 

- Stahl Judittal tartja a kapcsolatot?

- A TV2 stúdiójában sokszor rettegtem, hogy mivel lep meg Judit. Az ő temperamentuma miatt történtek időnként váratlan dolgok. Néha ez hiányzik – hangzik egy kis gondolkodás után a diplomatikus válasz.
D. Tóth Kriszta más, vele minden kiszámíthatóan, olajozottan működik.
 

- D. Tóth Krisztával milyen a kapcsolata? Szigorúan munkakapcsolat vagy barátinak is nevezhető?

- A munkán és a hivatalos rendezvényeken kívül nem igen találkozunk. Mindkettőnknek régóta megvan a saját baráti körünk, a kevés szabadidőnket ezekkel az emberekkel töltjük. De ha majd gyermekük születik, majd viszünk rugdalózót, meg félretett holmit.
 

- Mit csinál szabadidejében?

- Legszívesebben olvasok és írok. Az írást soha nem tekintem munkának – ebből is látszik, hogy nem vagyok író. Pihenésként, hobbiból írok. Egy idő után kevésnek éreztem azt, amit csinálok. A napi feladatok óriási tengerré váltak, mégis könnyen kiigazodtam bennük. Szerettem volna a média tengerén egy kicsit más vizekre is evezni. Az önéletrajzi könyvvel kezdődött. Tisztítótűzként lezártam vele egy korszakot, – nevezetesen a TV2-nél töltött éveket. Tavaly pedig megjelent a 222 szó az illemről című könyvem. Saját ötletem volt, még a TV2-ős időszakban született. Szerettem volna, ha a könyvhöz egy műsor is társul. Ez talán itt, az MTV-nél megvalósul.
 

- Húsz év múlva is híradózni fog?

- A híradózás fog engem otthagyni, és nem én a híradózást. Húsz év múlva nem lesz a szó mai értelmében vett televíziózás. Az emberek Interneten keresztül információs-és szórakoztató csomagokat választhatnak, és akkor nézhetik meg őket, amikor akarják. A médiától azonban nem akarok megválni. Ha nem én szerepelek a tévében, akkor majd én állítom elő a belevalókat.
A “közéleti jövés-menés” is fontos lesz számomra. Hogy írok-e, vagy egy egyéni hangú, látásmódú fotóalbumot adok ki, ami borvidékekhez, érdekes tájakhoz kötődik; még nem tudom. Egyik sincs kizárva.