- Mi indított arra, hogy az illemről írjál?

- Nálunk otthon ilyen hagyományos iskola volt, úgy kellett enni, ahogy most nem eszem, mert nem a salsába mártogattuk a tortillachipset.
 

- Meg nem ujjal tunkoltátok a szósz végét...

- Szeretem a salsát. Nem kérsz?
 

- Nem, kösz. Amúgy azt is a könyvedből tudom, hogy nem illik leszopogatni a körömpörköltet. Akkor te azt hogy eszed?

- Nem eszem körömpörköltet, mert túl zsíros. Szóval seprűnyéllel gyakoroltuk, hogy egyenesen tartsuk magunkat az asztalnál...
 

- Kérdezni is akartam, hogy mennyire saját élmények alapján dolgoztál. Például azt javaslod, hogy naponta legalább 15 percet szellőztessük a testünket. Te tényleg nyomsz napi negyedórát meztelenül?

- Persze. De azért annyit hozzátennék, hogy otthon, és szigorúan behúzott spaletták mögött.
 

- Szóval a nagymama seprűnyele, mint nevelési eszköz, meg a lexikon is te vagy.

- Igen, az én nagymamám tette a seprűnyelet a hátunkba, és a helyes kéztartást is tőle tanultuk. De az nem lexikon volt, hanem az Országh László-féle angol–magyar, magyar–angol nagyszótár négy kötetét – szép vastag művek – kellett a hónunk alatt tartanunk.
 

- Ezek szerint úgynevezett jobb családból jössz. De azért mindezzel együtt jól értettem, hogy amikor a csupa emigráns magyar hercegből, grófból és báróból verbuvált külföldi bulin valaki csak nagyképűen annyit mondott bemutatkozásképpen, hogy „Széchenyi”, akkor te pusztán visszavágásként mondtál csak annyit: „Pálffy”. Vagyis te nem úgy vagy Pálffy, ahogy ő volt Széchenyi.

- Persze hogy nem. Csak valamivel vissza akartam vágni annak a pojácának. Kifejezetten átlagos polgárcsaládból jövök, volt rendőr és mozdonyvezető, de bíró is a családban.
 

- Ehhez képest szerinted egy korrekt étkezés a következőképpen néz ki: hideg előétel, meleg előétel, leves, könnyű főétel, nehéz főétel, desszert, gyümölcs, sajt, kávé.

- Ez így van, bár megjegyezném, hogy itt különböző iskolák vannak. Van, ahol a sajt a gyümölcs előtt jön.
 

- De azért egy vasárnapi ebéd nem így nézett ki nálatok, gondolom.

- Persze, hogy nem. Nálunk a húsleves, rántott hús – természetesen disznóból –, pite ment, szóval a classic változat. A nagy trakták később jöttek, amikor rádiósként végigjártam a szocialista országokat, a Szovjetuniót. Ott hatalmas fogadások voltak. Vagy Romániában, Ceaucescu villájában. De először Vilniusban találkoztam ilyen menüvel, ahol a dolog svédasztalos rendszerben ment. És én persze beleestem a klasszikus hibába: azt hittem, hogy a hideg előételből kell jóllakni...
 

- Bár gondolom, hogy egy ilyen összeállítást amúgy sem lehet végigenni.

- Ahol mind a két fél tudja, hogy miről van szó, ott az egyes adagok úgy vannak kimérve, hogy az egész menü – mondjuk úgy – terhelési volumene megfeleljen egy 48 centis átmérőjű bécsi szeletnek. Ki van ez találva!
 

- Étel után ital: alkohol címszó alatt megtudhatjuk, hogy olyat csak este iszik, aki ad magára. Kivétel a Bloody Mary. Miért pont az?

- Ezt senki nem tudja, de a tény közismert. Személyes tapasztalatom is az, hogy kínálják. Főként jachtokon látod ezt.
 

- Hát, amennyit én jachtokon járok... De inkább azt kérdezném, hogy tartod is ezt a szabályt? A legendák szerint nem mindig ragaszkodtál szigorúan ehhez az alapelvhez.

- Már milyen értelemben?
 

- Hát, hogy már délután is esetleg megittál valamit, ami nem Bloody Mary volt.

- Ááá, ugyan! Hol? Munkaidőben? Képernyős időszakban semmiképpen. Rádiós koromban persze előfordult ilyen. De mondjuk tíz-tizenöt évvel ezelőtt más volt a rádió is. Akkor még kimentünk a közelbe egy pizzára vagy legurítottunk egy sört – esetleg kettőt. De ennyi.
 

- Pedig legendák keringenek, hogy tíz-tizenöt éve nem csak egy-két sör gurult le újságíróéknál délutánonként...

- Ezt komolyan mondod? Ilyen volt? Egyébként meg lelkük rajta, nekem ezzel sincs semmi gondom. De a mai technomenedzser életben ez már nem megy. Ma gyorsan kell döntéseket hozni, nem úgy, hogy elmerengünk egynéhány unikum-szörp fölött.
 

- Akkor az sem személyes élmény, hogy sok baj származhat abból, ha az ember a vállalati bulin nagyon részegen közeledik kollégákhoz-kolléganőkhöz?

- De, az előfordult – én is közeledtem, hozzám is közeledtek.
 

- És a bonyodalmakat hogy kezeli az ember utána?

- Először is rettenetes fejfájásra ébred. Aztán felhív valakit, hátha az jobban emlékszik, hogy pontosan mi is történt. Megkérdezed, hogy: „te hogy érezted magad tegnap?” Szóval távolról kell indítani, nem direktben rákérdezni, hogy: „te, mi történt tegnap, mert én nem emlékszem?” Aztán ha összeállt a sztori, elgondolkozik, hogy kit kell felhívni, hogy elnézést kérjen. Volt ilyen velem is, aztán kiderült, hogy az illető sem emlékszik semmire. Szerencsés eset volt, mert a főnököm volt az illető.
 

- Megértem, ha ő volt a vázás-testőrös ember.

- Ja arra gondolsz, amikor tévedésből elvitte a vállalati karácsonyfa alól a nekem küldött Herendi vázát, aztán amikor felhívtam, hogy visszakérném, a birtokára kellett menni, és három fegyveres adta vissza a vázát egy tv2-s nejlonszatyorban? Nem, az nem ő volt.
 

- Röhögtél a felhajtáson?

- Gondolod?... Be voltam szarva. Áll a három öltönyös, napszemüveges pasi a várszerű kastély kocsifelhajtóján, addig engedtek be, és ott az egyik adja át a nejlont, kettő meg biztosít. Pedig a bejárónővel is kiküldhette volna azt a vázát.
 

- Ha már kocsifelhajtó: szerinted a magyar ember két számmal nagyobb autóban ül. Te hány számmal nagyobb autóban ülsz?

- Eggyel. Ami még rendben is van, az pont az a lazaság, ami még belefér – mint a ruhánál. Én arról beszélek, hogy végigmész a rákospalotai lakótelepen, és a panelek előtt különb autók állnak, mint Budán a hegyen.
 

- Mi pontosan az az eggyel nagyobb autó, amit hajtasz?

- Na jó, lehet, hogy ez az eggyel nagyobb túl szerény volt... Amit én hajtok, az egy Saab 95-ös.
 

- Ami egy jól menő menedzserautó.

- Igen, régen azt mondták, hogy ez egy bankárautó. Bár ha belegondolok: az enyém egy sötétkék kombi. Észre sem veszed az utcán.
 

- Ha már ez így szóba került: tudom – a könyvedből –, hogy nem illik a másik zsebében turkálni, de hát a te esetedben nyilvánosságra került, hogy a fizetésed másfél milla per hó. Mégis azt írod, hogy van olyan luxus, amit nem engedhetsz meg magadnak, de egyszer-egyszer csak azt mondod magadnak: hogy na most kirúgok a hámból. Mire gondoljunk ebben az esetben?

- Ez nehéz kérdés. Nem is magamra gondoltam, magamról már leszoktam. Inkább a párom, a gyerekek jönnek szóba. Én középszinten keresek, mint vállalkozó. Egy csomó költségem van. Azonkívül én vagyok az igazi kereső a családban, a többi ehhez képest aprópénz. Úgyhogy ez kiad egy jó középkategóriát. Innentől kezdve az, ami egyes fogyasztási cikkeknél vagy egy egyes szolgáltatásoknál a top, az biztos, hogy luxus. Mondjuk egy Bang & Olufsen cucc vagy egy quadro házimozi-rendszer biztos, hogy luxus. Biztos, hogy luxus egy automata, hatmillió pixeles Nikon izé, mert az is van vagy másfél millió, vagy egy A6-os Audi, esetleg egy Ferrari, szintén luxus. És az is luxus, ha egy hét valahol kétszázezernél többe kerül fejenként.
 

- De azért van ebben olyan, amit megengedsz magadnak?

- Van... De nem a Ferrari.
 

- Hanem mondjuk a drága designer öltöny, amiről azt írod, hogy kizárólag tévésztárok jelenhetnek meg ilyenben. Vagy te nem is vagy tévésztár?

- Nem.
 

- Te vagy a tévés munka szürke robotosa.

- Igen, én csak iparos vagyok. Annak idején a tv2 bedarált minket, és ugyanúgy sztárpép jött ki a másik végén, mint a többiek esetében. De az más volt: egy bulvárhíradó, infotainment, vagyis a hír és a szórakoztatás keveréke. De amellett én tizenöt éve a napi hírújságírásban dolgozom, ami tényleg egy robot.
 

- És amikor ezek szerint annak idején tévésztár voltál, hordtál drága designer öltönyöket?

- Nem, mert a tv2 viszonylag szegényebb volt mindig, és ilyen privatizált Vörös Október-cuccokat hordtunk. Nekem meg még az a sajnálatos előnyöm is megvolt, hogy abszolút konfekcióméret vagyok – az 52-est mintha rám öntötték volna. Mindig kérdezték, hogy milyen jó a szabód, Nervesa? Hogyne, mondtam, zalaegerszegi konfekció.
 

- Apropó ruha: az ajándékokról azt írod, hogy olyat rendes ember nem küld vissza, és nem ajándékoz tovább, legfeljebb kidobja. Hallottam valakitől, hogy te is kaptál ajándékba bugyikat a rajongóidtól – persze postán...

- Bugyit nem, de alsónadrágot igen. Tudod, azt a rendes, hármasával csomagolt fajtát.
 

- Ja, hogy férfialsó volt? Azt hittem, hogy egy rajongó talált meg egy saját darabbal, aki a képernyőn keresztül szerelmesedett beléd.

- Még a tv2-s nagy sztárcsináló időszakban bőven volt ilyen, de mára elkoptak. Gondolom, rájöttek, hogy fölöslegesen költik a pénzüket alsónadrágokra.
 

- És ilyen esetben is tartod az etikettet: felhívod az illetőt, hogy megköszönd? Vagy őrültekkel inkább nem kezd az ember?

- Ezek általában névtelenül jönnek. De volt egy szlovákiai rajongóm, akitől három alsónadrág-csomagot is kaptam, úgyhogy jó időre ellátott alsógatyákkal, mert a méretet is pont eltalálta. De őt sem kerestem meg, mert nem akartam bátorítani, aminek semmi értelme nincs – bár az alsókat persze felvettem.
 

- Kár, hogy már nem vagy sztár... Egyébként sztárként is igyekeztél betartani azt az elvet, miszerint a rossz társasági memória nagyon csúnya vonás? Tehát megpróbáltad mindenkinek az arcát-nevét megjegyezni, akivel találkoztál?

- Nem, de ennek nincs köze a sztársághoz. Én a munkámból kifolyólag fel vagyok mentve ez alól. Annyi emberrel találkozom, hogy direkte papírom van róla, hogy nem kell mindent megjegyeznem. De még mindig jobb vagyok az átlagnál!
 

- És arról is papírod van, hogy neked nem kell tűrnöd a meleg sört meg a hideg lángost, hanem azonnal szólsz – ahogy azt mindenkinek javaslod?

- Én már régen sem tűrtem a meleg sört meg a hideg lángost, és szóltam. Ezért voltam deviáns a régi rendszerben: engem már akkor is baromira idegesített, hogy mások meg nem szólnak, sőt, képesek százméteres sorokat végigállni érte. Ugyanis egy ország, ahol meleg a sör és hideg a lángos, az nem is működhet.
 

- De ma már nem jut eszedbe, hogy azt gondolják: hülye nagyképű médiaember, dumál, amikor mindenki másnak jó az a sör?

- Nem, mert másnak se jó. A meleg sör önmagában nem jó.
 

- Azt viszont, gondolom, éppen médiaszemélyiségi minőségben szerzett tapasztalataid mondatják veled, hogy egy nemkívánatos társasági csókot nehéz elkerülni. Mondanál azért egy nyerő technikát?

- Ha valaki úgy hajol oda hozzád, hogy látszik, meg akar csókolni, és ezt nem indokolja a helyzet, akkor – legyen szó akár férfiről, akár nőről – az ember jó erősen megfogja a karját vagy a kezét, és egy határozott mozdulattal...
 

- Ellöki.

- Nem, hanem megtartja a megfelelő távolságban. De ehhez is erő kell.
 

- Amikor azt írod, hogy ha amerikai repülőn a vécén dohányzik az ember, olyan gyorsan rátörik az ajtót, hogy még a gatyáját sem tudja felhúzni, az megélt emlék?

- Nem, valahol egy bulvárlapban olvastam, hogy kommandósok törték a palira az ajtót.
 

- Ezek szerint te kibírod 12 óráig cigi nélkül?

- Muszáj, ezek megölnek, lelőnek. Nem véletlen, hogy Manhattenben a nercbundás titkárnők az irodaház előtt dohányoznak a fagyban. Zürichben a reptéren egyszer engem is elkapott valaki – nem is egy biztonsági, hanem valami közterület-felügyelő –, és kicsavarta a karomat. Csak azért, mert egy sarok van, ahol rá lehet gyújtani, és ott ült egy csomó arab mókus – ugye minél délebbre mész, annál bagósabbak az emberek – rohadt nagy füstben, és éppen csak egy lépést mentem odébb, hogy ne én kapjam az egészet, de közben fél méterrel elhagytam a zónát. Már jött is a pali, kezeket a falhoz. Az őrület...
 

- A szívásról jut eszembe. Mi a véleményed a drogokról?

- Amerikában, egy joint semmi, de ez nem Amerika. Egyébként nem vagyok könnyűdrogpárti, de ha a fiatalok csak szívnának, és nem szednék ezeket a rohadt szintetikus szarokat, amire küldik rá a páleszt, akkor nem hajtanának neki minden hétvégén tizenötösével a kettes Golfok az almafáknak.
 

- Szerepel a könyvedben az a kitétel is, hogy bár egy régi tanács szerint a férfinak minden kínálkozó alkalmat meg kell ragadnia, ez rossz tanács. Azért biztos nem gondoltad mindig így.

- Biztos. De mindenkinek, aki így gondolkodik, biztos megvan az az élménye is, hogy reggel felébred, körülnéz, és hirtelen azt gondolja: „Úristen, ezt most nem kellett volna.” Na, akkor van ennek vége.
 

- Pedig médiaszemélyiségként, ugyebár... Említed is, hogy manapság már a hölgy is odaléphet a férfihoz.

- A manapság azért az elmúlt tíz év. De én hét éve stabil kapcsolatban élek.
 

- Akkor mondhatjuk, hogy volt három jó éved.

- Mondhatjuk...
 

- A szeretőkről szóló rész is saját tapasztalatokat dolgoz fel eszerint?

- Persze, szólókarrierem idején én is voltam szerető státuszban. ;-)
 

- És te is hívogattad a csajokat idegesen, hogy velem ezt nem csinálhatod, nem dobhatsz el csak így – tudod, ezek a sztenderd szövegek.

- Nem, ááá... Inkább fogalmazzunk úgy, hogy adtam még nekik egy utolsó esélyt.
 

- És azt is megtudjuk tőled, hogy ha az ember megismerkedik egy lánnyal, ne a Terminátor 1-2-3-at emlegesse, mint a kedvenc filmjét. Te mit emlegetnél?

- Egy csomót mondhatnék: Szindbád, Casablanca, Pulp Fiction...
 

- Azért az első kettőre fogadtam volna. Az már kötelező gyakorlat bizonyos körökben.

- Egyrészt Huszárik tanár úr nagy mozit csinált. Másrészt nekem külön élményeim is vannak a filmmel kapcsolatban. Talán emlékszel, van az a jelenet, amikor a Latinovits eszi a velőscsontot és kanalazza azt az aranysárga húslevest. Erről speciel tudom, hogy a Huszáriknak nem volt elég sárga a húsleves. Ezért az egyik stábtag – azt is tudom, hogy ki, de nem akarom mondani – rápisilt a tetejére, és úgy már jó volt a színe. A Casablancával meg az van, hogy én is szívtam egy időben talpas Lucky Strike-ot, mint Humphrey Bogart a filmben.
 

- Szerinted úriember nem dühöng, nem rohan és nem káromkodik. Te mit mondasz, ha otthon leejted a drága kínai vázát?

- Hát azt, hogy bassza meg – bár nincs kínai vázám, de a kínai kaját mindig magamra borítom, illetve bármit, ami piros, tutira. Nem vagyok basszus- meg basszuskulcs-párti, az olyan, mint zokniban lábat mosni.
 

- És mi van olyankor, amikor hatodszor sem tudod kiolvasni a Híradóban az új örmény kormány tagjainak a nevét? Káromkodsz magadban legalább?

- Nem, azt egyszerűen kihagyom. Régen ez a szerkesztők bevett tréfája volt – mint minden munkahelyen, itt is megy egymás ugratása –, hogy, mondjuk, felsorolták a hírekben egy csomó indiai állam kormányfőjének a nevét. De ezt már nem csinálják velem, mert tudják, hogy egyszerűen ugrom annál a résznél. Visszatérve az úriember ismérveire: én legalább nem rohanok. Én nem fogok a villamossínen autósorokat előzni, és nem fogom beintegetni magam. Ez tényleg nem ér annyit, hogy azt higgyék, ezt médiaszemélyiségként engedem meg magamnak. De gondolom az eddigiekből is kiderült, hogy én azért nem vagyok tökéletesen viselkedő ember. Viszont ismerek olyanokat, akik azok. A volt főnököm például a tv2-nél, akinek volt a papucsrendelete. A papucsot és a fűzős vászoncipőt – biztos megvan neked is a kép, ahogy az adminisztrátorok pulóverrel a vállon elindulnak ezekben a cipőkben az üzemi étkezdébe ebédelni – annyira nem bírta, hogy betiltotta. Nagy felzúdulást keltett, még az üzemi tanács is foglalkozni akart az üggyel, mint a dolgozók alapvető jogainak megsértésével.
 

- Azt is írod, hogy a nyakkendő arra való, hogy vezesse a tekintetet. Hová? Jól értem, mire gondolsz?

- Hát persze. Azért olyan a vége, amilyen. És azért hülye az, aki bedugja a nadrágjába. Az tényleg félreérti, hogy miről szól az egész.