Véletlen egybeesés vagy nem? Kurrens téma Erdély. Könyvek sora jelenik meg, egyik jobb, mint a másik. Itt van mindjárt az "Erdély csodái" című csoda, mert ez a könyv maga a csoda. Ez a könyv maga a fájdalom. Csodálatos fájdalom. Egy éjszakát töltöttem ezzel a könyvvel, és sírtam. Sírni kell, mert a helyzet siralmas. Minden szó és kép úgy szorítja össze a szívet és a tüdőt, mint a modernkor közkeletű mérgei, stressz, nikotin, stimulánsok. De nekünk a magyar betegségünk okozza ezt a belső üvöltést, ezt a külső képmutatást, ezt a nemzeti önazonosság tudatlanságot. Belső vérzésünk van magyar barátaim és ebbe bele fogunk pusztulni. Íme, a sorsunk. Ez az album azt mutatja, hogy volt, nincs. Együtt volt egy nemzet, kincs, kultúra, milliók, de most már messze van, ámbár csodás, de elmúlik, most még így néz ki, aztán szépen meghalunk, Erdély megváltozik, majd egy emberöltő múlva Száraz György és Tóth Zoltán sorai és képei ugyanolyan archív barna anyagok lesznek, mint könyvük régi illusztrációi.

Láttam Erdélyt a fotókon, de nem látom az erdélyieket. Magyarokat, szászokat. Lapos fények kúsznak ezeken a tájakon, hajnali és alkonyi sugarak. Fáradt gyönyör, amely nem tudja milyen napra kél, törékeny vén csóva, amely mintha mindennap utoljára világítaná meg a Székelykőt. Ebben a könyvben, ezen a tájon nem ragyogja be a Nap a napot, akkor merészkedik csak elő, amikor üresek az utcák, amikor alszik a táj, ébredés előtt, nyugovóra térés idején. Sehol egy ember. Mintha Erdélyben nem maradtunk volna. Talán nem is vagyunk? Akik vannak, dolgoznak, küszködnek, családot fenntartanak, nem tolakszanak a kamera elé. Kevés arcot mutat ez a könyv, mintha szégyenérzet fojtogatná az embert, mindannyiunkat, amikor az Erdélyiek sorsáról van szó. Mintha kerülnénk a szembenézést velük, magunkkal, a helyzettel, mintha nem mernének farkasszemet nézni ők velünk, ők magukkal.

Ezer éven át Erdély táplálta Magyarországot. A havasokból zúgtak le a folyók, fával, sóval, arannyal, gyapjúval megrakodva jöttek a hajók és elterült a víz az Alföldön. És jött az erdélyi ember, a túlélés mestere, és mutatott valamit az alföldi embernek, tudást hozott, nó-haut. Fordított a sorson, ha tehette, mint azok heten, akik Révész Máriusz Erdély könyvében beszélnek, Gergely István csíksomlyói plébános, akit nagy megtiszteltetés, hogy magam is ismerhetek. De a mi nyavalyánkra orvossága neki sincs. Mert ott van a gyógyíthatatlan baj, hogy a kettős állampolgárok valójában mi vagyunk, itt az anyaországban. Egyszerre ennek a kis egyharmadnyi országnak az uniós polgárai és egyben a nagy Magyarországnak örök lelki állampolgárai, márpedig ezt a skizofréniát elviselni 84 éven át generációkat nyomorított meg és még fog, vagy nem fog, kinek-kinek lelki terhe szerint. Mi lehet Erdély csodája? Mi magunk és ők, együtt. Hogy miként? Biztos van még valamilyen megoldás.

Az írás megtalálható a http://www.mtv.hu/cikk.php?id=13709 címen is.

Vissza