A nagyoknál elsőként az Auchan-ba fordultam be, hogy mindjárt kis is forduljak. A választék szegényes, mint egy alföldi kocsmában. Igazán nem válik a francia tulajdonú hipermarket dicsőségére. Nem tudom, hogy a mösziő direktőr látta-e már valaha személyesen, hogy a nagy francia borkulturális hagyomány égisze alatt milyen cefet cudar lőréket árulnak. De a nagyobb gond persze nem ez, hanem a minőségi borok foghíjas polcai. Oké: az Auchan is a vevőkből él, de ők megriadnak, amikor a szőlőfajtákra oktatja őket a multi, miközben felejtődik, hogy legalább Tokaj, Sopron, Eger és a Balaton ott tanyázik a világ bortérképén. Persze kis táblácskákról lehet okulnia a mackónadrágos bevásárlónak arról, hogy melyik palack, miféle sematikus ételhez bontható, csakhogy ez éppen a bor egyedi jellegét öli meg.

A tömeggyilkosság elől a Tesco-ba menekülök, de itt sem kérnék letelepedési engedélyt. A brit hipermarket nem a fajta kategorizálást követi, hanem a bortermőterületeket írja ki a polcai fölé. Mégis: a Tesco vizet prédikál, és bort iszik, áruházaiban teljes a káosz, a vevő nem képes eligazodni borvidékek vagy pincészetek alapján, mert a kitett palackok mindenféle rend nélkül sorakoznak. Nem tudom, hogy a miszter direktor látta-e már személyesen, hogy a nagy francia ellenfél borkulturális hagyománya hogyan silányítja az angolokat igénytelen sörvedelőkké, de ha ez a kép alakulna ki a világ valaha vezető nagyhatalmáról, hát nem mi, magyar borisszák tehetünk róla. A hiper-szuper e téren a frank Cora, borban a legfrankóbb, ám a Tesco-t mégis dicséri egyfajta brit neokolonializmus: bőven tartanak újvilági borokat. És bár a Tesco-ban semmi sincs a helyén, egy dolog csak a helyére kerül, mégpedig az igazság, -a gazság -, hogy Villány vezérletével ma itthon túlárazzák a magyar borokat. Pedig a technológiai borok világában sokkal tartalmasabbak, értékesebbek a külhoni tételek, mint a hazai kaszagépek. Vegyük a „Tesco gazadaságos” borokat: összehasonlítva például egy Concha y Toro-t Chiléből egy Ostoros Szélhegyivel mindjárt kiderül a különbség, pedig az csak 400 forint Dél-Amerika javára. Még siralmasabb a kép, ha egy boglári barik Cabernet Sauvignon-t vetünk össze az árban egyenrangú 6 (!) eurós Santiago-val. Ég és föld. Ahol a mennyek persze nem a magyar bornak nyílnak ki. Ilyenkor sírásra görbül a szám, hiszen évtizedek óta a magyar borért igyekszem, csakhogy éppen a Tesco-ban látni a honi exportból visszamaradt palackokból, hogy miféle selejttel vagyunk ott a világpiac legalsó polcain.

De följövünk, mint lopón a bor, ha egy közepes forgalmú kereskedőnél látott jó példával javítjuk a polcrendszert. A Tinto Fino-ról kell ma Pesten beszélni. Kötelező téma, mert jól indult neki a kereskedésnek, és ajánlott, miután szimpatikus filozófiát képvisel. Álljanak itt az adatok: születetett december 10.-én, területe irdatlan nagy, választéka felbecsülhetetlen, tulajdonosai közt találni tengerészt, rendezvényest, kollégiumi nevelőtanárt. Ők a Budapesti Fanatikusok. Minden szólamon játszanak, ha borról van szó. A karmester Hantos László, aki egy időben az Esze Tamás kollégium diákjait nevelte, többek közt minőségi borra, hogy a rendes magyar fiatalembernek megjöjjön az esze. Az impresszárió Laczkó Péter, aki pedig a tengereket járva, mint amolyan modernkori Piszkos Fred tanulta meg óceánjárókon, hogy mi a dörgés. A matróz végül kikötött és a III. kerületben létrehozták Magyarország legnagyobb boráruházát. Ha felpörög, 2000 féle bort lehet majd megvásárolni. Annyival több, mint a régi jól ismert Bortársaság, hogy enni-inni lehet, nem kell protokolláris e-mail-re várni egy kóstolóért, hanem a delikátesz üzletben kap a drága vendég egy hajszálvékony szelet sonkát, vagy éppen egy kiskatonát, ha tetszik: kanapét. Ülve, állva. Borban 60-40 százalék a tervezett kül- belföldi arány, elsősorban a franciák, az olasz borok és a spanyol nedűk fogják megmutatni a hazai vásárlóknak, hogy a villányi termelők „borszövetsége” éppen a bor ellen véd, mondja Hantos úr, aki a Tinto Fino szellemi atyja is, és egyben a minőségi magyar bor pártolója, ha a termelő megérdemli. Csakhogy Hantos László szerint több tonna savpótló és tanninpor jön be az országba annál, hogy ne fogjunk gyanút a „testes” villányi borok esetében. Ezért kell hát a szőlő életét úgy követni, - mint az emberét, a születésétől, tanuláson, a családalapításon át a halálig -, hogy az elvégzett munka, a tőke termése pontosan anyakönyvezve legyen. A pólyáról nem is beszélve. Mert a nagy borokat kizárólag az üzlet által is árult Riedel pohár ölelheti körül. Tény: aki még emlékszik az elhasznált pamutpelenka szagára, az tudja, hogy egy Pampers a kisgyermek minőségi körítése. Nem a reklámemberük vagyok, de fincsi és tiszta.

A latin Tinto Fino magyarul: finom tinta. Ízletes színes. Jó vörösbor. Egyszerűbben kifejezni már nem is lehet. Ilyen egyszerű az ötlet is: több száz nyitott palackból lehet kóstolni, de ha a vevőkör úgy együtt áll, hogy egy üveg csúcsminőségű francia Petrus-vel vagy spanyol Vega Sicilia-val nyelvészkednek, megtehetik. A bordói gran cru-k, a rioja-i gran reserva-k összekóstolhatók a magyar borokkal. Mert itt csak törvényes hazai bort tartanak, a porozott, sűrített ipari villányit nem ajánlja a Tinto Fino. Kínál viszont tapas-t a borhoz. Egyedülállóan Magyarországon, az ibériai hagyományt teszi a borgusztáció mellé. És bár a tapas terén kevés a magyar tapasz-talat, és bár nincs igazi bor-bár, a Tinto Fino kultúrtörténeti szempontból közelíti meg a vásárlót. Való igaz, való-világ: ha a gagyi-show el tudott terjedni néhány év alatt, miért ne lehetne a borbár valóság, az élet sója. Azért el ne sózzuk: hiába az olasz Fallanghina a Tinto Fino egyik beszerzett gyémántja, jól jöhet a pótsofőr-szolgálat a vásárlás után. Mert ezt a római kori szőlőből készült bort nem szabad kihagyni. 2500 éve terem, idősebb, mint Jézus Krisztus, ha vörös lenne, nem fehér, még akár a kánai menyegzőn is mellékszerepet játszhatott volna. No, hát ilyen kultúr-remekek adják a Tinto Fino lánc egy-egy szemét, aztán majd jöhetnek a vidéki boltok is a láncban, ha a vevő is úgy akarja.

Miközben nem nagyon tudni, hogy a vevő mit is szeretne. Leginkább persze – és sajnos -édeset, de már az is haladás a rendszerváltás útján, ha a száraz bor maradék cukrát a fogyasztó értékeli. Ezért szinte értetlenül áll az ember az olyan elkötelezettek előtt, mint Bauer György és társai. Az Óbudai Lunatikusok mindössze egy(!) hektáron játszanak Villányban, igaz nem akármilyen hangszeren adják elő bor-költeményeiket. A szextett (merthogy 6 borbarátról van szó) a Jammertal dűlőből készít bort, s bár maguk megisszák azt a kevés levét, legyen elég elhivatottságukhoz annyi, hogy alább nem adják, mint a nagy szomszédok: a Mayer vagy a Gere. Ám amikor ajánlani kell, Bauer úr a túlárazott villányi gazdák felé inkább zár, és a különleges értékek felé szívesebben nyit. Nyitva 10-től 6-ig van a Kolosy téren, az óbudai piacközpontban, ahol ma már kínai tornacipőtől kínai karácsonyfadíszen át a kínai kacsamellig mindent lehet kapni. Ha nem intézkedünk, még kínai bor is lesz. Addig Karaffának hívják a Szép Borok szaküzletét, ahogyan a cégtulajdonos Bauer család aposztrofálja a bizniszt. És valóban: szép az, ami érdek nélkül tetszik, mondottá Kant, a híres filozófus. Ha az ember csak gyönyörködni indul, lépjen be a Bauer úrhoz, üres kézzel úgysem jön ki. Mert valóban szép az áru. Kisebb és nagyobb magyar borok. Nagy borok, persze híresebb külországi vidékekről. De így van ez rendjén. Bauer György felvonultatja a villányi Teleki tangazdaság iskolás borait csakúgy, mint egy bordói premier cru-t. Ár és érték harmóniát képez, Vesztergombi József pazar szekszárdi Kékfrankosa rá is erősít erre a konkordanciájára: muzsikál ez a kis 2 négyzetméteres borüzlet.

Bordal szól a Karaffából: azt húzza fülünkbe, hogy „vörös bort ittam az este angyalom, ragyogom, szeretem a bort”. Csak ne legyünk részegek tőle, mert bizony jobb hazai bort kéne már kóstolnunk, hozzáértőbb módon, borismerőknek, hogy a magyar bor fogyjon, ne más lőre. Ez ugyebár fogyasztón, termelőn egyaránt múlik, és akkor az országot, a marketinget még nem is említettem. De hát: egyedül uram, ha szolgád nincsen.

Vissza