A világ végén kell két hordó között bekanyarodni Andreas Ebnerhez. A rozoga kapu mögött egy old-timer juhászkutya csahol éktelenül, mígnem előkerül a gazda. Andreas közvetlen, mosolygós, kapásból tegeződik. Tiroli ember, de nem bőrgatyában jön elém, hanem farmerben, rókavörös szőrzettel a fején, és azt a fejet kemény fából faraghatták, mert egy vargabetűvel idejött a Végekre borászkodni, meg olajt préselni. A porta mellett mindjárt ott vannak a szőlők, javaslom, nézzük is meg a tavaszi metszés után milyenek a tőkék. Hát gyönyörűek, mind a 6 hektár, mert ennyi elég egy embernek, mondja Andreas, többre nem lehet személyesen figyelni. A fiatal ültetvények francia klóónjai takaros rendben várják a jobb időt, merthogy még üvölt a hideg szél körülöttünk és hosszú volt a tél. Az olíva ültetvény is megsínylette, néhány facsemete ki is fagyott, de Andreas nem keseredik el, majd pótolja. Szülőhazáját, Bolzanot leszámítva, itt Mozsgón ültet csak az emberiség olívafákat ennyire fenn északon. Őrültségnek tűnik, de nem az, lehet, hogy a gazda a globális felmelegedésre bazíroz, és ha 100 év múlva itt fogunk sétálgatni, egy mediterrán borászat képe fogad majd, öreg szőlőkkel, olíva alléval, ahogy fölvezet az út a házig.

Odabenn sem kisebb az eltökéltség, Andreas egy marhaistállót alakít(ott) át borházzá, az etetővályú ma is ott fut végig a fal mellett. Odabenn régi sparherdek a hírhedt pécsi nemzetközi vásárból, ahol a délszláv háború idején még Kalasnyikovot és kisebb atomtölteteket is lehetett kapni. Az antik gerendázat lenolajjal szépen beeresztve, pofás lesz, ha egyszer elkészül. Addig az udvaron kóstolunk. Ilyet ember ritkán lát, az acéltartályok kinn állnak a szabadban a traktorok mellett. Itt áttekinthető a 2003-as kínálat, 3-as hordó, 7-es hordó, egy-egy vörös cuveé van bennük, jéghideg, mert odakünn fagyott az éjjel, keservesen melengetjük a poharat. De ami kezd kibújni belőle, az valami frenetikus. Andreas a chateau-k stílusában készít bort, és semmivel nem rosszabbat. Végül a fűtött konyhában csodálatosan mutatja magát a franciákat megszégyenítő végtermék. A ház alatt van a pince, oda a 2004-es borokért botorkálunk le, de nem is látni kell a sötétben, hanem érezni. A Pinot Noir-nak a tavalyi ősz meg sem kottyant, ez a szőlő jobban bírja az időjárás viszontagságait. A gyengébb évjárat ellenére nagy potenciál érződik a burgundi és a bordói fajtákban is, Villány és a franciák felköthetik a gatyát, vigyázat emberek, jön Andreas Ebner.

Mi meg megyünk egy házzal odébb, kelet felé. A rend kedvéért meg kell vallani, hogy útközben beugrottunk Szende Gábor pincéjébe, mert tartoztunk egymásnak egy megismerkedéssel, de erről majd máskor részletesebben. Most elég legyen annyi, hogy a Szende borokért mindig érdemes egy kis kitérőt tenni, selymesek, lágyak, és egyre többet hallatnak magukról. Túránk következő háza egy mauzóleum mellett álló pincészet Bólyban, szemben a temetővel, de a termelőket nem itt sem kell siratni. Hihetetlen látvány, ahogy ebben a mecsekaljai kisvárosban vagy pontosabban nagyfaluban egyszer csak feltűnik a Montenuovo család impozáns családi síremléke, és egyben rögvest elárulja micsoda urak lehettek ezek Mária Terézia után a környéken. A többi tudnivalót már a tanár néni meséli el: a herceg amolyan korát évszázadokkal megelőző euro-lény volt, aki ösztönözte a gazdálkodást, nagy hangsúlyt helyezett az oktatásra, a politikailag korrekt szövegre, satöbbi, satöbbi: tehát egy kis háztáji parcellát adott minden parasztnak, bevezette az általános mecsekaljai tankötelezettséget, kétnyelvű iskolát alapított, a derék svábok pedig lelkesen telepítették a különböző szőlőfajtákat, és egyre többet tudtak a borról.

Tanár nénink Róthné Mészáros Ágnes, a fajtaválasztékban pedig szinte minden megtalálható. A 20 hektáron gazdálkodó Róth Picészet különlegessége kétségkívül a Juhfark, amit állítólag a svábok hoztak erre és mit nem a svábok hoztak ide, nyugodtan hihetünk a történetben. Sváb ember volt a Siebert család feje is, akinek ősei a mai pincelabirintust az 1790-es években kivájni kezdték. A família érdeme két darab 50 ezer (!) literes földalatti tartály építése is, valójában üveghordók, a két főág végében, mint két hatalmas tengeralattjáró. Mindenesetre elképzelhető mennyi szőlejük lehetett a Sieberteknek az építés idején, 1881-ben, ha több száz méter pinceág mellett még két ilyen irgalmatlan méretű 500-hektós tárolóra is szükségük volt. Igaz a terméskorlátozás még nem volt divat, nem úgy, ahogy a gyakorlatban a Róth Pincészet szőlészei eljárnak már manapság. A mediterránra emlékeztető klíma, a gondos, válogatott művelés itt is meghozza az eredményét, a nagy mustfokú években magas alkohollal készülnek a boraik. A savak általában lágyak, az íz-világ kedves, mintha csak a vendéglátó háziasszony szíve-lelke volna benne. Mert a pincészetet vezető valaha német-tanár mama és a körülötte szorgoskodó két felnőtt gyerek maguk a szívélyesség. Pekker-kiflit sütnek a vendégnek, mi más is lehetne ez, ha nem sváb specialitás, és végezetül szeretettel meghívnak a húsvéti hagyományos helyi Emausz ünnepre, de ha most nem tudtunk menni, akkor a bolyiak egy másik tradicionális rendezvényén, a szeptemberi csirkepaprikás-főző versenyen biztos fogunk találkozni. Ahogy elhagyjuk a pince melletti páratlan szépségű Kálvária-dombot még egy hálaadást is érdemes elmondani, mert a Jóisten ezt a vidéket valóban jókedvében teremtette – bizonyára szőlőművelés céljából.

Még néhány dombocska és már a borvidék keleti végpontján ülünk Eberhardt Györggyel. A hely, történetesen a mohácsi Halászcsárda, szemben a szigettel, köztünk a területet lezáró Duna, benne remek halakkal, amelyek éppenséggel a világ egyik legjobb halászléjében úszkálnak. Nyakunkban kötényke piros foltok ellen, a pazar halászlében tészta, ahogy errefelé csinálják. Máig vitás, hogy a Mohácsi halászlét főzik-e Baján, vagy bajai halászlét Mohácson. De úgy látszik, a vendégeknek egyre megy, vasárnapi ebédre még Villányból is sokan átjárnak, mert remek a konyha. Ám Eberhardt úr meg is vallja, hogy az étterem kiválasztásába némi önös érdek is vegyült, mert ahogy kinézünk a Halászcsárda ablakán, éppen az ő kikötője van velünk szemben, innen is lehet figyelni, megy-e a munka. A gazda szeme pedig tovább hizlalja a jószágot, a hízónak valót. A borászkodó agrármérnök ugyanis hivatásos alapon egy nagyobb gabona-bizniszt visz, innen hajózzák ki a terményt az országból. A vallomásért cserébe megígérteti, hogy a gazdatüntetést nem fogom szóbahozni. Jó, mondom ezegyszer.

Szóval az egykori tsz agronómus életében a 10 ha szőlő amolyan egészséges hobby és a fogyasztó csak örülhet, hogy a jó ötvenes Eberhardt úr kedvtelésének van eredménye. Például egy perfekt Kékfrankos Rozé, amit a szomszédos asztalnál ebédelő Tiffán Zsolt is dicsér. De az olaszrizlinggel sincs semmi baj, főként a későn szüretelt változatából készült ausbruch-hal, de ezt tartogassuk az étkezés végére. Maradjunk még a fehérnél, a skálán itt is ihatók a világfajták, ám feltétlenül meg kell kóstolni a cirfandlit. Ez a speciális szőlő kifejezetten idevalósi, igazi hungarikum, ami most leginkább a barátok által keresett. Már nem a borbarátok, hanem a pécsi püspökség részéről, mert a cirfandli java része oda megy el misebor gyanánt. Édes változatában is készül. Nemrég még fehérboros vidék volt Mohács, de néhány éve kékszőlőt is egyre többen ültetnek, végtére is hajdanán Kadarka érett errefelé, a Duna túlpartján meg réges-rég francia fajták vöröslenek. A fogások mellé bátran ajánlom az Oportót, azazhogy bocsánat: a portugiesert, mert uniós polgárként már nem használhatjuk a régi kifejezést. A löszös talaj errefelé lágyabb borokat ad, de ha valaki mégis nehezebbre vágyik, az Eberhardt palettán is talál egy nemes egyszerűséggel Cabernet Cuvée-nek keresztelt csúcsbort, 2003 óta már palackozva is. 5 hónapot új fahordóban is pihent, enyhén barrique-olt érzés, jó tapasztalat, 14-es alkohollal, azért vigyázat! A desszerthez szépen illik az imént említett édes bor, a botritisz errefelé is dolgozik, nemcsak a Hegyalján, az aszúsodó szőlő adott már 100 gramm cukortartamú nedűt is a kiemelkedő 2003-as esztendőben.

Egy mérnök, egy tanárnő, egy vállalkozó szellem, ez a mai termés. A megbízható agráros, a szeretetből dolgozó családanya és a tiroli különc együtt fenyegetik a villányi konkurenciát. Kiváltképpen igaz ez a szenvedélyes és eltökélt Andreas Ebnerre, akinél furcsább figura aligha munkálkodik a hazai pincékben. Ha a fejébe vesz valamit, megcsinálja. Ha éppen nincs annyi pénze, hát majd jövőre lesz, nem szalad drága hitelekért a bankba, és minden forintot visszatesz a borházba. Lépeget előre, mint halőr a zsombékon, óvatos, de céltudatos. Hisz abban amit csinál, legyen az hidegen préselt magyar olívaolaj, vagy vörösbor, aminek az irigy franciák is csodájára járnak. Járjanak egyet Önök is, nála, mindegyiküknél.

Vissza