Bort éhgyomorra inni tilos, ezért kezdjük azzal, hogy harapunk valamit. Remek falatnak ígérkezik a Nagykörúton a Bock Bisztró. Szépen besimul a Royal Nagyszálló épülettömbjébe, szerintem már több ezren nem mertek éppen ezért benyitni, pedig az árak nem is olyan veszélyesek. Pesti árak. Jó, tény, hogy mondjuk a 2 főre való snack és két-két pohár kóstoló áráért az Alföldön kocsmát lehet venni, de Pest, az Pest. És persze a színvonal. Ízlésesen berendezett, elegáns világvárosi funkcionalitás, de a minőség csúcsa az étel. Egy jó falat, a körútról belépve, akár üzleti megbeszélésre is. Magyaros ízelítő a fantázianeve annak, amivel az embert falun is bárhol mindjárt érkezéskor megkínálják, én is kapok egy kis sonkát, kolbászt, pástétomot, erős paprikát, hagymát, nem is kell más hozzá, egy korty fehér csak. 30 fajta bor nyitva áll. Apránként is lehet kóstolgatni, mást a májhoz, mást a húshoz. Közben Erki Jánossal elevenítjük fel a régi csúnya időket. A 60-as évek bisztrói nem éppen a legjobbat üzenik ide a vendégnek, amikor a talpon-fekvőben két cső volt, egy az édes meg egy a száraz bornak. A borlapon itt már 70 fajta szerepel, de az üzlet 200-at tart raktáron, a vendég helyben meg is tudja venni, állítólag volt már, hogy valaki jobb árat kapott, mint a Tescoban.

Naná, hogy Bock! Naná, hogy Corvinum! - mondaná a szegény Esőember (Dustin Hoffman), rájővén az összefüggésre, és úgy is van: kétharmad részt Bock bor fogy, a borok nagy része pedig a Corvinum válogatása, konkurenciát nem árulnak. Persze, hogy a név viszi az üzletet elsősorban, másrészt meg Bíró Lajos, aki a Múzeum Étteremben alapozott és gyúrt addig, hogy sztár chef-ként fogja a fejszéjét (filéző-kését) és belevágja egy ilyen kemény fába (Tapas bar). Hiszen Barcelonában azért élne meg nehezen, mert minden sarkon volna pazar versenytársa, itt meg azért, mert kisebb a fizetőképes kereslet. Akik persze megengedhetik maguknak, azok esténként nagy asztalt rendelnek, összekóstolják a Dél-Afrikai, chilei Cabernet Sauvignonokat vagy a Syrazokat a magyarokkal, de az életforma, ami ezeket a bárokat szerte a világon fenntartja, az a jólét még nem jött el, bár állítólag nagy itt a jólét, de mégsem látni, hogy a borbisztrók olyan nagy lendületben volnának.

A lendületet kipihenni üljünk be a Képíró vendéglőbe. A Kiskörút mögött bújik meg egy olyan szűk utcácskában, amelyből 48-ban még hallani lehetett, ahogy Petőfi a Múzeum képcsőjén szavalja a Nemzeti Dalt. Az utcában ma Pest egyik közkedvelt kis vacsorázó-helye bújik meg. Néhány éve még külföldiek és a privatizált cégek vezetői uralták, de ma már van egyéni vendég szép számmal. Jót tett a Michelin ajánlás. Az összefüggés ez esetben is prózai: remek a konyha, udvarias a kiszolgálás, jók a borok. Hogy az árak? Őszintén szólva: a pesti átlag felett. De egy emlékezetes ünnepi vacsoráért meg kell adni, szíve választottjának meg is adja az ember. Ebből él a vendéglátás. Virágh Csaba igazít el a borlapon, miközben egy korty Weningert kapok. Terra Nemo, Senkiföldje a bor márkaneve, az ifjabb és az öregebb Frantz, „nagy franc” mind a kettő, csináltak egy Kékfrankost úgy, hogy fele az öreg horitschoni szőleiből való, fele a fiú itteni, balfi tőkéiről. Hirdetik is: az első bor Európai szőlőterületekről. Iható, korrekt bor, más kérdés, hogy csak asztali bor kategóriában lehet fogalmazni, mert az Európai Unióban a magyar bortörvény nem ismer olyat, hogy a szőlő két országból származzék, még akkor sem, ha a burgenlandi ültetvény utolsó sora az államhatár és a következő tőke már hazai.

A Weninger nem az egyetlen ismert név a borlapon: -A piac igényli a nagy neveket, vannak, akik a nevet isszák, és azt fizetik meg- mondja Virágh úr, aki az elmúlt évek alatt annak érdekében is sokat tett, hogy a nagyágyúk mellett a második vonal kisebb nevei is megéljenek. Az egri Tóth Istvánt például ők vezették be a pesti gasztronómiai parkettre. Az utóbbi időben a villányi Szende Gáborral "foglalkoztak". A borlap egyébként rendkívül kompakt. Olyan, mint egy jól szerkesztett mátrix, mert Virágh úr mindig egy Excel tábla fölé hajolva hozza meg a döntéseket. Bonyolult szempontrendszer tisztul le a végeredményben: nagy borászok és még ígéretek, fehér, rozé, vörösök, a jól ismert fajták és cuvéée-k, borvidékek és hangsúlyok, és nem utolsósorban az ár. Háromezertől 15-ig minden kategóriában van kínálat. Hasogatom a szőrszálakat, de nem sikerül belekötnöm a borlapba, mígnem rákérdezek, hogy mi van, ha Syraz-t szeretnék inni? Kimennek a boltba? Nem, persze nem, ajánlanak mást, de ebből legalább kiderül, hogy óvatosak is. A Syraz nagy divat lett, de egyelőre inkább csak a borászok körében, a közönség még nem döntött és a Képíró étterem nem kísérletezni kíván, hanem azt adni a vendégnek, amiről híres a városban, jót enni, decens, észrevétlen miliőben, a megfelelő pillanatban föltűnő pincérekkel, tűpontos mátrixelmélettel gyártott borlappal, amiről bárki tud magának választani. Még Virágh úr is, mert neki is maga felé hajlik a keze, amikor kijelenti, hogy miután Magyarország legjobb fehérbora a…, -nem mondom meg, hogy mi,- ezért az rajta lesz a következő borlapon.

Magyarország 500 legjobb bora. Ez már a Maligán vendéglőben van. Elhűlök, ötszáz fajta bort kínálnak és mind magyar! Külföldi nincs egy szál se. Szentesi József a tulajdonos, maga is amatőr borász, magyarázza, hogy mi ezzel a cél. –Öt év alatt megváltozott a környezetem, az emberek borosak lettek - mondja, és ez a magyar bor szempontjából alighanem így van jól. Csaknem 100 hazai pincével állnak kapcsolatban, 88-tól közvetlenül vásárolnak. Hetente vakkóstolókat rendeznek, 18 fajta bor, 18 ember előtt, mint egy misztikus szeánsz. Fura vagy sem, az amatőr vélemények rendre megegyeznek a profi kóstolók hókusz-pókuszának végeredményével.

-Mindenki ért a borhoz, mint régen a focihoz- mondja a tulaj és látom rajta, hogy fel is tudná sorolni a 76-os Ferencváros Tatabányán, a Bányász pályára kifutott tizenegy játékosát, Géczi, Vépi, Bálint, stb. –Az emberek egyre jobban érdeklődnek a termelők iránt. Ezért a Maligánban még bortanfolyamot is indítottak, a diákok olcsó bérlettel vehetnek részt a képzésen. Köles András 96 óta pohárnok, de még nem látott ilyen komplex kiszolgálást sehol. A borszerető társaságok legalább 30 fajtát végig tudnak kóstolni (ha bírják), 500-ból lehet választani és helyben meg is lehet bármit venni, hazavinni, nem ritkán olcsóbban, mint a szupermarket polcáról. És akkor a pezsgőket és a húszféle pálinkát még nem is említettük.

Itt aztán van a pohárnoknak miről beszélni, bár Köles András úgy fogalmazza, hogy: „ha van üzenet a palackban, azzal lehet kommunikálni.” A somelier-nek a kézműves bor az ideális alapanyag, és itt abból van bőven. A Maligánban nem esnek hasra a nagy nevektől, olyanokat hallok, mint életemben soha: például Kaló Imre Szomolyáról, aki erdész meg vadász volna igazándiból, de nagy szeretettel olyan kézműves bort csinál, hogy az megszólal, nem is kell a borpincérnek mondania semmit. (Legközelebb megnézem magamnak ezt a Kaló Imrét.) Vagy Csutorás Ferenc neve kerül elő Egerből, az ő híres Kékszilvási Kékfrankosa. (Ezt a tételt is meg kell majd vizsgálnunk kedves Haszon olvasók és borangolók.) Vagy ittak már soltvadkerti vöröset, aminek nincs köze az ötvenkilós cukros-zsákhoz? Frittmann testvérek, ők a borászok, elég ennyit megjegyezni, a többi tudnivaló a palackban van.

Nézem a borlapot: Inhauser, Kreinbacher, Wunderlich, Ebner, Jandl, Hauer, Pfneiszl, Buttler, Karner, Mayer, szép magyar nevek a második vonalból. De még ezen túl is van meglepetés. Balla István kései szüretelésű Kékfrankosát kóstoljuk, érdekes játék, hogyan lesz egy testes, savas vörösből aszújellegű édes bor, bár végtére a penésznek oly mindegy, amelyik szőlőfajtán megtelepszik, arról aszúszemeket is lehet szüretelni. Még nincs vége, ismét ez a bizonyos Kaló úr kerül szóba, akinek 2000 óta hordóban áll egy rozéja! Mit ne mondjak: ott kell lenni a kóstoláskor! Ugyanő 60 napig finomseprőn tartott egy fehérbort, a hivatalos szakma össze is súg a háta mögött, de Köles úr azt mondja, ez az igazi pohárnoknak való feladat, -nem a nagy borászok marketing dumáját szajkózni, meg a márkateremtés céljával háziasított borokról ódákat zengeni-, hát még ha jó étel is kerül mellé. Köles – mondja egy félmosollyal Köles András – hajdina, tönköly, cibere, tarkedli, a tradicionális alapokon nyugvó magyar konyha.

A Maligán nem egyszerűen borvendéglő, vagy szaküzlet, nem pusztán a borszakma profijainak és az amatőr borszeretőknek otthon. A Maligán egy ügy. A magyar bor ügye. Egy hazai génbank létesítése a végcél, de nem kell elborzadni, mint valamelyik Stephen King regény kulisszájától. Ebbe kerülnének a megőrzésre való magyar fajták, olyan kuriózumok, mint a Fekete Leányka, amely Erdélyben ma is megtalálható, vagy a Csókaszőlő, ami a Kadarkához hasonlatos és jót tesz a házasított boroknak. Akit kevésbé hoz lázba a hazai szőlő fajták klóónozása, az pedig maradjon a boroknál, annál is inkább, mert újdonságok érkeznek a Maligánba, Homonna Attila félszáraz furmintja után jön egy -nem tévedés- Kadarka aszú, Turán néven. Remélhetőleg nem sújtja majd a magyar átok. Mert szép mindez innen Pestről nézve, csakhogy az új Uniós piacon még nem dőlt el, hogy elvérzünk magyarok, vagy megmaradunk. Ezért még lehetne egy fokkal erősebb az a Maligán.

Vissza