Ez meg a móri embléma, több mint három évszázada. Még régebben, mint Pannóniában bárhol, errefelé is a rómaiak rúgtak be először, de miután Mohamed nem szívelte az italt, a művelés elsorvadt, míg végül Mária Terézia svábokat telepített a kihalt vidékre. Ők találtak rá az ezerjó tőkékre, és megelégedésük jele, hogy 200 évig nem is engedtek más fajtát a környékre ültetni. Ezt már Bozóky István meséli, pedig a felesége, Marx Mónika a sváb asszony. (Marx Tőkéje jut eszembe, de biztos nem én volnék az első, aki elsütné a viccet, ezért lakatot teszek a számra.) Joviálisak, kedvesek, a háziasszony a múzeumba kalauzol, mert itt bizony nemcsak folyékony, hanem szilárd halmazállapotú kiállítási tárgyak is vannak. Taposókád, csuhés prés, korabeli borszűrő, szekercével formatervezett szerkezetek, szépen helyreállítva. A családi hobby.

De a munka is közös. A két fiú is borászkodik, a családi négyes-fogat még éppen elbánik azzal a 35 hektárral, amijük van. Konzervatív üzleti filozófiát vall Bozóky István: a sajátunkat szüreteljük, érleljük, palackozzuk és adjuk el. Sokszor előre, jóval előbb, mint a bor kívánná, 5 év mire egy palack buké kialakul. És így máris a finanszírozás nehézségeinél tartunk, de nem panasz ez, inkább tárgyilagos beszámoló. A tíz évvel ezelőtti kölcsönök 37 %-os hitelkamatánál ma már nagyságrendekkel jobb a helyzet. De a tehetségesek szerte az országban túlélték az első szűk esztendőket, így Bozóky, ahogy a média-kedvenc Kamocsay Ákos sztárborász is, aki egy pincepadlót koptatott a móri kollégával még a téeszvilágban. Megjegyzem, az ilyen nagy adófizető privatizálókkal nyilván jól járt az ország, nem úgy, mint azzal a fehérorosszal, aki egy német rendszámú Merdzsón jött megvenni a móri ÁG maradékát, majd felaprította a fémet, a műanyagot, az egészet kocsira rakta, csinált még több adósságot, majd eltűnt az utolsó diktátorok egyikének alvilágában.

Ha a belorusz esetleg nincs is a föld alatt, mi közben lementünk a pincébe kóstolni. Valóságos Bormúzeum, 1976-tól harminc év palackjait fedi a penész. A legöregebb aszú 100 000 (!) forintért kelt el egy árverésen, a kikiáltási ára pedig csak 3000 volt. Ez a tétel biztosan megérte, mert az aszú még a Kádár-rendszerből is mutatja magát, de azt már kétkedőbben fogadom, amit Bozóky úr regél a negyedszázados Traminik vagy Ezerjók rituális közös fogyasztásáról. Bort már aligha találni azokban az üvegekben, legfeljebb emlékeket. Jóllehet van, aki a múltra költi a pénzét, persze csak akkor, ha a jövőre már mindene megvan.

Hetvenféle bor végigkóstolását állítani hetvenkedés volna, ezért maradjunk a klasszikusnál: a 2003-as Ezerjó olyan jó, hogy az országban, de -miután a fajta hazája igen szűk-, tán a világon nincs jobb. Káposztához ajánlom, vagy ha a hölgyek szeretik az ilyesmit, akkor hát kvircedlivel. Nem mindannyiunk sváb, én is csak egy hete tudom, mi ez. Habkönnyű piskóta, a szalalkálitól hetekig eláll, és remekül lehet vele tunkolni az Ezerjót, a porózus tészta jól megszívja magát, finom desszert, csak vigyázat: észrevétlenül a fejbeszáll a bor. (A kvircedlit egy 84 éves sváb nénike sütötte, meg kell tanulni a receptjét, mert különben így múlik el a világ dicsősége.) Még egy töppedt szőlőből készült Ezerjót, amolyan aszút megkóstolunk, ez a Mór város bora versenyen 2. lett, de nincs ok a kesergésre, a Bozóky pince bora nyerte az aranyérmet is. Ha valaki szereti, kaphat eszenciát is, aztán lesz majd jégbor, most volt a szüret januárban, -8 fokban. Volna még a 98-as aszú, ráadásul 6 puttonyos, de azt magam miatt már nem nyittatom ki, mert 25 ezerbe van egy palack. Ha tehetik, kóstolják meg és írjanak, milyen. Levélcímem a palffyistvan.hu oldalon megtalálható. Móron megtettem a kötelességemet, mehetünk tovább.

Az útravalónak szánt száraz kvircedlit rágcsálom Pannonhalma felé. Écsen a vendéglátóm Vaszari László. Rövid bőrdzsekiben fogad, határozott, ötvenes éveiben jár. Téesz történet az övé is, csakhogy itt valami 500 kistulajdonost kellett kivásárolni egyenként, míg a régi szövetkezetiek mindössze hárman birtokon belül maradtak. Mondhatjuk úgy is, hogy aki negyedszázadot lehúzott a téeszcsében megérdemli, ha ki tudta várni a sorát. Másfelől viszont a kárpótlás után több száz hektár szőlőt vágtak ki a Sokoró-alján is, no meg százak hagytak fel az apró parcellák művelésével és maradtak hoppon, mikorra elfogyott a jegyekért alacsony áron kapott kevéske készpénz. Vaszari úr tárgyszerűen tartja a helyi történelem órát, szenvtelenül, és nem is annyira a múlt, hanem persze a jövő érdekli. Neki ugyanis jutott belőle. 2002-ben sikerült átalakítania a tsz-t kft-vé, a következő nagyon szép esztendő volt, tavaly megindult a palackozás is, jövőre meg kezdheti a telepítést.

Hordóból az üvegbe, a múltból a jövőbe, a fehér fajták túlsúlyától a kékszőlők irányába tart a vállalkozás. A kannázásnak lassan vége, bár a pince szállít még borozókba, talponállókba folyó bort, de a piac egyre inkább az olcsó, minőségi palackost keresi. Ott viszont nagy a tolongás. Nem elég jó kapcsolat a nagykereskedőkkel, be kell tudni törni a szupermarketekbe, mégpedig úgy, hogy ne szólaljon meg a riasztó. Az Olaszrizlingre nem is lesz nehéz fogyasztót találni, hát még a Chardonnay-ra! Kerek, magas alkohol uralja, 22-es mustfokkal szüretelték. A 2003-as évjáratban kiváló, és az ár-érték aránya is barátságos. (A vásárlók mégis egy Zefír nevű, egyedül errefelé fellelhető keresztezést preferálnak, lelkük rajta.) Vaszari úr tölt a poharakba és közben összetett mutatványt ad elő, egyik kézzel technológiát újít, a másikkal termék skálát vált, miközben fejen állva még a fajtacserét is végrehajtja, 15 hektárt telepít be vörössel. Pinot, Merlot, Cabernet lesz bennük, mert vörös a divat és úgy néz ki, hogy az is marad. 30 hektár saját szőlő, meg az új ültetvények, vásárol is hozzá még 15 ha-ra valót, ha Vaszari a továbbiakban is jól egyensúlyoz, a hegyközség elnökéből ő lesz a borvidék királya.

Jelképesen a pápa viszont kiegyenlítheti a hatalmi viszonyokat. A Főapátságról volna szó, ahol ma még éppen, hogy csak a reggeli misére harangoznak. De a bencések már felébredtek, és az ősi jelmondat szerint "imádkoznak és dolgoznak." Az egyház rájött arra, hogy hiába kap állami normatívát feladatai ellátására, ha fejlődni azért nem képes, mert a pályázatokon való induláshoz szükséges önerőt a perselypénzből képtelenség biztosítani. Ugródeszka kellett, ez a borászat. Anno Domini 996-ban is szüreteltek már a Szent Márton hegyen. Az alapító olaszországi és cseh, szláv bencések együtt hozták magukkal a Bibliát és az itáliai klónokat, mi sem volt természetesebb, minthogy most felújítsák a régi hagyományt. Igen ám, de a Főapátsági barokk kori pincészetét államosították, majd a téesz kapta meg, új fába kellett vágni a fejszét. Egy bank lépett be, és Sapard támogatással olyan modern csoda borászatot építettek, hogy épp csak meg nem szólal. Ott magasodik a hegyen, lenéz a régi egyházi pincére, amely most -a helyzet pikantériája- éppen a tsz-konkvisztádor Vaszari úr és társa tulajdona.

Ezek ketten, a világiak odalenn és a papok idefenn fognak versengeni a borbarátok elismeréséért. Pannonhalmán a viadal még csak most kezdődik, Vaszari úrnak helyzeti előnye adódott, de jön föl mögötte a később elrajtoló Főapátság. És jó esélye van, hogy egyhamar ledolgozza a hátrányt. A borászatot ugyanis az egyik leg- (sorolhatnám a jelzőket) magyar borász, Gál Tibor álmodta meg, Isten nyugosztalja. Ám hiába veszítette el nemrég tragikus autóbalesetben Pannonhalma az ő spirituszrektorát, a főborász műve, szellemisége, borfilozófiája már olyan mélyen beitta magát az apátsági falakba, mint a pincék évszázados penésze. Gál Tibor munkáját sok apostola folytatja, az egyik tanítvány közülük Liptai Zsolt. Ő fogad a borászat bejáratánál. Fiatalember a ceglédi dombok alól, egy pár év kaliforniai szakmai tapasztalattal a háta mögött, no meg mentorának lelkületével a szívében.

Holott a borászatban először nehezen lelkesedik a laikus látogató: sterilitás, űrtechnológia, klinikai higiénia, daruerdő, vákuumprés, gravitációs rendszer, mindez szinte teljesen a föld alatt, 35 méterre a talajszinttől, acél és üveg liftek, olyan az egész, mint egy tudományos-fantasztikus film díszlete. És valóban, a térszervezés tudományos: az első fejtésig nem kell szivattyúzni a cefrét, ami kíméli a nedűt. Az ötlet pedig fantasztikus: töppesztő szoba is épült, ha nem volna kinn a dűlőn elég botritisz. 52 hektáron viszont még a kései szürettel is el lehet játszani. 15 termő már szép borokat ad az új technológiával, de a Főapátság akkor fog berobbanni a borturisták köztudatába, ha a 37 hektár új telepítés is termőre fordul. A most készült tételek már ígéretesek: jól iható fehérbor a Tricollis cuvée, Gál Tibor Egri Chardonnay-jára emlékeztet az itteni 2003-as és kuriózum a magas alkoholtartalmú kései szüretelésű Olaszrizling. A kóracél tartályokban pihenő friss borok a rosszabb tavalyi évjárat ellenére is több izgalmat rejtegetnek, a fahordóban várakozó vörösek pedig bizonyosan át fogják rendezni a piaci viszonyokat. A Főapátság pincészetében a barátok ugyanis most gőzerővel dolgoznak és legfeljebb Gál Tibor lelki üdvéért imádkoznak.

Vissza